2008. december 26., péntek

Kosztolányi nyomán

Az élet szinház, ahol mindenki szerepel, nincsenek nézők, csak olyanok, akik azt játszák. Senki sem önmaga, nem vállalja fel azt amilyen, nem vallja be se önmagának, se másnak valódi érzéseit, gondolatait, inkább eldugdossa és szorong, fél, kiveri az izzadtság, ha arra gondol, hogy valaki lerántja a leplet róla. Ezt megelőzendő: az ember önmaga árulója kell legyen, mezitelenre vetkőznie lelkét s igy elérheti az együgyü boldogságot...nincs mit rejtegetnie, nincs mit féltenie, igy nem is fél. A félelem a boldogság ellenszere...vagy forditva. És ha a boldogság a szenvedésből fakad? A szenvedés a félelemből, a félelem a nem autentikus létből...akkor mégis jó, ha az ember álarcot ölt? Nemesebb boldogságüe ez, mint amiért megharcol az ember?

,,Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?"

2008. december 12., péntek

Szivet szivért

,,Oh mondd, aki elmegy, ugye hazatér? Egyszer újra hazaér, s minden úgy lesz mint a legelején."

Aki elutazik, az mintha nem is lenne. Messze a ködben elvész alakja, mintha meghalt volna - tudjuk, hogy valahol létezik, de nem veszünk tudomást róla, csak emlékeinkben él még. S ha a sziv elutazik? Ha elhagyja azt, akiben született és elmegy ismeretlen tájra az ismeretlen ismerős gazdájához? 

Kicsit tényleg mintha szivtelen lennék. Tátongó üresség - s nem tudom mással betömni. De a sziv dobogása nélkül nem tud az ember élni. Hozd hát vissza nekem szivemet, vagy küldd cserébe tiedet.

2008. december 1., hétfő

Mélázás

Valami nem hagy nyugodni. Pedig a pillanat egy töredékéig úgy hittem ura vagyok a bennem lakozó, lelkemet tépdelő démonoknak. És boldog, igen hittem, hogy boldog vagyok mert egy álmot zúztam szét és oly jól esett, hogy végre én táncolhatok az el nem ért remények szilánkjain. Bosszú, édes, szenvedélytől izzó bosszú mindenkin rajta keresztül. Szegény pára.

Miért van az, hogy a múltunk soha nem hagy nyugodni? Hogy amikor azt hiszi az ember, végre a semmiből porszemmé nőtt, akkor nekiverődik egy sziklának és szertefoszlik minden. Minden amit önámitásból, mámorból, hazugságból, magamutogatásból, csalódásból, elhatározottságból gyúrt kőkeményre, s most ez eltűnik és olyan üres és zavaros minden. Mint szakadék szélén az utolsó fűszálba kapaszkodna bele az ember abba, amit azelőtt gúnyos, hitetlenkedő mosollyal eldobott magától. A választás nem könnyű: könyörögje magát vissza az ember a biztos semmibe, hogy megmutassa tud játszani ő is könyörtelenül a szivvel, vagy vállalja a hideg, csupasz falakat, ahova lökte magát?

Értetlenkedve állok könny és mosoly határán. Olyan semmilyen ez az élet, mint borús égen a napfény. Hát végre is mi lesz? Mire számitsak? Esni fog, elmosni mindent mi valaha termett a földön, vagy kisüt hát a nap és melegsége magával ragad végtelen időkig? Kiégtem. Bár remélem, hogy nem.

2008. november 23., vasárnap

Mesterséges vakság

"I am the son of a bitch
and Edgar Allen Poe"

Messze járok már mindattól, amit valaha igaznak hittem. A béklyóim amellyel visszatartanak a határtalantól súlyosabbak lettek és levernek a porig igázott földbe. Üres romokon járunk mindannyian. Aki felfedezi az élet komplexitását csak az tudja, hogy valójában milyen egyszerű az egész.
Ösztönlények vagyunk mindannyian lesve a megfelelő pillanatot és alibit, hogy megmártózzunk a kéjjel telt mocsokban, amit aztán a legszentebb valóságnak hitetünk el-önmagunkkal, vele és veled, velük, evvel-avval. A szemek árgusan figyelnek, de senki sem lát és nem hall, hályogot növesztünk érzékszerveinkre, így könnyebb beleesni a feneketlen verembe.
A mosópor vízlágyítót tartalmaz, így megvédi a mosógépet a vízkőlerakódástól. Nincs is ennél ésszerűbb és egyszerűbb megoldás a makacs foltok eltüntetésére, mint kiválasztani a megfelelő mosóport, ami úgy tisztít, hogy közben a háztartási gépnek páncélként szolgál, amin áttörni úgy tűnik lehetetlen. Dughatsz bele bármilyen színű és méretű ruhát, annak a szövete sem fog megroncsolódni, mert hej, a vízkő lehet keménydió, de ha gondosan állitják össze a mosószer molekuláit, megvédi még azokat a rongydarabokat is. Nem kell tartani az esetleges felsüléstől. Ami a legjobb, hogy minden anyagú ruhához megvan a speciális hőfokozat, szóval vigyázz, gondosan nézd meg a cimkét, nehogy a féktelen centrifugálásban pattanásig hevüljön a mosódob. Légy gondos, ha már tisztán nem tudtad tartani.
Ezek vagyunk mi...

2008. november 19., szerda

Gyökértelenítés

Ünnepélyes csend. A soron következő tanuló felolvassa a rábízott szövegrészletet, meggyúlnak a gyertyák, elhangzik egy ének, a gyertyákat eloltják. A tanár könnyező szemmel elmondja érzéseit, emlékeit amelyeket a pillanat hatása ébresztett benne, aztán kicsengetnek. A diákok rohangálnak, nevetgélnek, dicsérik egymás „ünneplőruháját”, a holnapot tervezik, mintha tegnapjuk nem is lett volna. Kár volt a gyertyákért. Sokkal hasznosabban is fel lehetett volna használni őket, például egy relaxáló fürdőzés közben. Abban legalább semmi álszentség nincs, azt mélyen átérzi mindenki.
De miről is beszélek? Mit is kellene átérezni? Ja, hogy március 15, október 6, október 23 és hasonló sokat emlegetett dátumokról van szó! Rögtön beugrik, hogy minden évben összeállítunk ilyenkor egy szerepet, és a buli az egészben az, hogy egész nap nem tanulunk semmit. S azt se róhatja fel senki, hogy nem tudjuk mikor mi történt: 1848 március 15-én „valami márciusi ifjak felolvasták a 12 pontot és elkezdődött a szabadságharc”, aztán 1849 október 6-án „kivégezték a 13 aradi vértanút”, és ennyit bőven elég tudni „amúgy sem vagyok jó töriből.”
Persze, hát így már minden más, ha az embert nem érdekli, akkor az felmenti a történelem fontosabb mozzanatainak ismeretei alól. Mint ahogy a törvények nem ismerete is felment azok be nem tartása alól, ugye. S ugyan a mai rohanó, Európa-központú világunkban miért kellene még tudni ki volt Kossuth Lajos, mit hagyott ránk Széchenyi István, és miről „papoltak” örök életű költőink? Hazaszeretet, hazafiság, magyarnak lenni, ősi mondák, a hagyományaink „annyira ódivatúak”. Ma már a Halloween és a Valentin nap a nyerő, azt ünnepli az egész Föld, nehogy kimaradjunk belőle pont mi. Lépést kell tartanunk a világ fejlődésével, nem megmaradni a megemlékezéseknél holmi történelmi események/dátumok miatt. Azok úgyis olyan unalmasak. Még csak meg se próbálj magyar lenni és átérezni őseink, a sok hős értünk, szabadságunkért kiontott véráldozatát, akik halált megvető bátorsággal néztek szembe a célkereszttel.
Gyerünk, olvadj be a nem magyarkodók csordájába, hiszen úgy leszel igazán menő, ha két kézzel kitéped magad gyökereidből, és elszáradsz a globalizáció óriási kertjében embermilliókkal együtt!

2008. november 9., vasárnap

Kaland távoli vizeken

,,Talán egyszer az életben
Rádtalál az egyetlen"

Gesztusok. Szavak. Hirtelen feltámadt érzések a lopott ölelések, csókok viharában. Nem a tied, tudod nem birtoklod szívét, talán gondolatait sem, de abban a pillanatban és abban a helyzetben nem számit senki és semmi más. A simogatásba beleborzongsz, a csókokba beleőrülsz elveszítve józan eszed, életed és erkölcsi meggyőződésed kormánya felett az uralmat. Megismered vágyaid féktelenségét, s csak akkor jössz rá mit tettél, ha már elnyelt az örvény. Ezer év vagy egy pillanat mit sem számít, amikor úgy gondolod megtanultál az élet tengerében úszni-csak úgy mint mások. Lőttek az egyéniségnek, az egyediségenek? Vagy bolond aki kérdezi? Szerelem ez? Fizikai vágy? Léket kapott az acél hajó s győzzed befoldozni közömbösséggel, apátiával, ha tudod.
Lágy, simogató szellő egy sárga levelekkel borított őszi kertben, ahol a madarak a te neved ciripelik és pillantásuk melegséggel, biztonsággal tölt el. Ha arcodba csap is néhány ág a stabil fa alatt ahol ülsz, mégis tudod: a gyanta begyógyítja majd az így szerzett sebet és a többire is gyógyír lesz. Aztán felkap az orkán és elragad magával soha nem látott helyekre, felforr a véred, a szíved vadul zakatol s kiált még többért. Gondosan ápolod, öntözöd a kis kertet, ellátod a kismadarakat-önmagadból táplalod őket.Ez lesz az...Ő lesz az életed.

2008. október 19., vasárnap

Kísértés

Soha nem hittem volna, hogy eljutok idáig. A poklok legmélyén találtam meg a sötétséget, ami
fényt lop a mindennapokba. Nem az igazi, nem teljes, mégis ez már az, ami éltet úgy, hogy
közben megöl. Bár mi az, ami örökké tart? Valamikor úgy is magam mögött hagyom mindezt,
csak olyan hihetetlen. A szivem egyenetlenül pumpálja a vért egy szisztolé és diasztolé között
S lehet hazudok, de senki nem hiszi, hogy igazam van. Még én se. Pörkölt illata oldódik az
orrnyálkahártyámban kényszeritve, hogy behédoljak a fajanszkagyló istenének. Ez is olyan rohadt
dolog...Rosszul működik minden. Egy sokkal édesebb szagot szeretnék nem észlelni, s gazdáját
magammal rántani és Édent varázsolni a pokol kozepén. Égető vágyat, hűsitő szenvedést, jóleső
tőrdöfést, hogy az őritő fájdalom közepette a felismerhetetlenségig szétroncsolt szöveteimen
lassan, csendesen hömpölyögjön a vasizű vérem csontig aszalt lelkembe.

2008. május 27., kedd

A bor

Úgy elvan mindenki. Emberek jönnek-mennek az utcán, sietnek munkába, mert valamiből azért meg kell élni - kell élni?-, mások orrukban érzik már a sült pecsenye illatát és repülnek haza, hogy mosolyogva befalhassák – s e mohóság oly jól esik a szakácsnőnek.Gyerekek játszanak kint, csacsogó nevetésük, mézes kiáltásaik betöltik az egész lakónegyedet, a Nap sugaraival csiklandozza őket, talán ezért oly nyughatatlanok még. Egy ifjú pár pedig egymást ölelve testeikkel letörnek jópár fűszálat, agyonnyomnak néhány bogarat s felhőtlenül nézik a felhős eget, s minden csacskaságot találnak ki, hogy: ni, az ott egy ló és a száját kinyitja - csókra vár bizonyosan ( az ifjú nem is restelli rálopni azt kedvese ajkára).
A kocsmába épp most téved be egy jól öltözött, gondosan megborotvált úriember. Zaj. A bárpultosnő kacéran mosolyog, és már töltené a cseresznyelikőrt, de most nem ez lesz fogyasztva. Erős bort. Csend. Az egyik törzsvendég hívné oda a társasághoz, ülne le közéjük, ne igyon egyedül. A válasz: nem hiszem. Elballag egy üres asztalhoz, kiteszi maga elé az italt és kortyolni kezd. Újra zaj. A férfi azt hiszi, már minden rendben lesz. Kissé szokatlan az ital és a helyzet, de végülis nem olyan rossz, egészen bele tudna szeretni. Könnyezik, de jól esik. Az öve. Ő választotta, és az ital pedig őt. Ahogy a kortyok lassan gördülnek le a torkán, valami kellemes tüzes érzés keríti hatalmába. Ezt nem vehetik el tőle. Az előbbi törzsvendég újra megpróbálja a társaságba hívni, fizetne egy sört is..; végül megfogja emberünk karját és kényszeríteni akarná, persze csak ,,szegény fickó “ érdekében, hogy csatlakozna már hozzájuk. A stabil asztal meginog, az ital kiborul, a világ összedől. Belül.
Nem baj, van meg sok, csak kérned kell, és kapsz, csak válaszd ki a neked megfelelőt és máris a tied – hangzik a válasz a törzsvendégünk szájából, és már hozza is a boroskancsót, mutatja a polcon a legkülönfélébb borokat, hogy más mindenki azonnal elfelejtené ezt az egy pohárkát, ami amúgy se került sokba - csak ki kellett választania gondosan a többi közül.
Nem hiszem. Nincs több. Egyben hittem, egyet gondoltam, hogy szeretek, de végül rájöttem: tévedtem. Bele kell törődjek, s azt hiszem már nem is hiszem, hogy ezen üvegek bármelyikében is van olyan bor, ami igazán hozzám illene, magaménak mondhatnám., könnyeznék érte, égne a vérem, ha egyesülök vele. De olyan mindegy már. Ne, ne is próbálj nekem tölteni mégegy pohárral, úgy sem hiszem már, hogy valóban kellek neki, biztos újra és újra félreértem, aztán csóválhatjátok a fejeteket a naivságom miatt.
A kocsmából kimenet elhalt ének szűrődött vissza a helyiségbe:
“ Az égi szép, az égi jó…
Nem, nincsen senki hozzám való…”

2008. május 12., hétfő

Zápor

“There’s no cure for the pain
No shelter from the rain
All our prayers seem to fail”

Szeretem a záport. Akár órákig is elnézném, ahogy puhán de egyre határozottabban tisztítja a földet. Először egy-egy megszakítással, majd függönyt alkot, amely annál sűrűbben van szőve, minél messzebbről nézed. A távoli dolgokat szinte teljesen eltakarja előlem, de ahogy közeledek, ha beleolvadok, ha eggyé válok vele, szeliden megsimogatja arcomat és befogad – engem, árva kedvesét. És a dörgés. Oh mit ficánkolsz te szelid állat? Nyughass, hisz a zápor is szünik már…ami pedig nincs, azt nem érdemes hajkurászni. Egy villanás, egy nyugodt perc, ám nem marad ennyiben. Mély lélegzetvétel után hatalmasat dörren a felhőben az ellentétek találkozása. De tisztul már a benső, ám még mindig zavaros – a zápor eltünt. Vagy talán soha nem is volt, csak az érzékeim csapnak be újra és újra, megkínozva minden illúzió után. Vagy önként sétálok bele a verembe remélve, hogy ezúttal mégis puha pázsit és örök nyári zápor vár.Vagy már magam sem tudom mit jelent. Vagy mindig mindenhol jelen van,csak én nem látom.Vagy igen.

2008. április 7., hétfő

Eső

,, Az élet az olyan, mint egy rajzszög: rövid...kemény...és nagyon-nagyon fáj"

Kint süvölt a szél, gyülekeznek a haragos felhők mind felvéve legfeketébb csuklyájukat. Készülnek, hogy morogva-dörögve, villámló kardcsapásokkal megvívják kint azt a háborút, ami bennem kapott szikrára. Az esőcseppek is lassan megjelennek, amelyek vérző szívemről csorognak alá, de mire láthatóak lesznek, a sötétvörös színtelenné fakul. Talán útközben megtisztulnak a dühtől, kétségbeeséstől, s már csak a csupasz fájdalom és lemondás marad meg, s verődik neki az ablakpárkányomnak, csorog le a csatornán. Ez lenne a figyelmeztetés, hogy ha nem állítom el a vérzést, az özönvíz ellep?

,,Kelthetnél bennem édes érzéseket,/ Ha elállítanád a vérzésemet." De a vihar dúl még a világban és bennem. Minden hangos esőcsepp egy-egy nyílalás a szívemben, egy-egy fájdalmas nyögése a bennem feltámadt és halálraítélt érzéseknek ... érzelmeknek, amiket nem tudom ki iránt táplálok mégis. Az az érzésem, hogy nem Valaki miatt kiáltanám a világba: végy már észre!Mert csak Rád várok...ott vagy valahol és Téged vetítlek ki mindenkire, Téged kereslek minden lélekben mely előttem feltárja ajtaját, de nem talállak...Elrejtőzöl előlem te nagy, igazi és egyetlen Szerelem.

2008. március 8., szombat

Az út

Mind egyedül vagyunk. Önmagunkban, önmagunkra támaszkodva, önnön erőből, önkénytelenül is, önzően, ösztönből rójuk a leghatalmasabb és legvisszataszítóbb ország útjait.

Csak mendegélünk, baktatunk a hullaszagtól teli ösvényeken, néha magunk se tudjuk miért. Talán így volt rendelve, ezzel ámítjuk magunkat, és azzal, hogy mindennek oka van, mégpedig oly következménnyel járhat csak szenvedésünk, ami feltétlenül pozitív hatással lesz utunk hátralevő részére. Ami nem öl meg, az csak erősíthet! Csak keserű mosoly az, amit ez a hiábavaló kijelentés felébreszt bennem. Hiszen akkor miért vannak olyanok, akik letérnek az oly sok erőt adó útról?! Miét van az, hogy minden ember elérkezik arra a pontra, ahol kínjaitól és reményeitől megkínozva összeroskad, mint a málhás szamár, akit vérben forgó szemű gazdája egyre hajszol töviseken, árkokon-bokrokon keresztül fáradhatatlanul?!
Egyedül vagyunk. Nagy ez az ország, útjai néha keresztezik egymást, néha egybefutnak. Néha mellénk szegődik valaki, meghallgat, beszél hozzánk, ha szerencsénk van, viszi helyettünk batyunkat egy ideig. De csak ennyi. Attól még ő ő marad s te te. Két egyedüli példány. Hiába mondod hát nekem: te itt vagy velem és mellettem, nem kell már semmitől sem félnem. Olyan leszel csak nekem, mint a pusztító szélviharban a biztonságos, ám törékeny búvóhely, ami, ha a vihar elül s minden lecsendesül, funkcióját veszti: te nem adhatsz ennél többet, s én nem merek kérni. Pedig akarok. Add önmagad nekem. Egy részed add nekem, hogy ne légy többé az, aki voltál, s mégis maradj önmagad. Én is felkínálom lényem egy darabját, ami betölti majd az űrt, a lyukas részedet, s így te én leszel, én pedig te, de megmaradunk azoknak, akik voltunk. Mégis mások leszünk. Te megszűnsz te lenni, én megszűnök én lenni, s kialakul a legcsodálatosabb létezési forma: mi. Többé már nem tudnak útjaink elszakadni, mert eggyé lettünk, s a szétszakadás oly mérhetetlen kínokkal járna, amibe vagy egyikünk, vagy másikunk, vagy mindketten belehalnánk. Nem lennénk többé magányosak. De mindaddig te te vagy és én én. Két különböző létezési forma. A szétszakadásunkat könny, eső kísérheti. Víz, ami felszivárog. Nem vér, ami örök nyomot hagy.

Egyedül vagyunk hát. Magányosan, fáradtan, kipirult arccal, erőlködve. Reménykedünk a reménytelenben, hiszünk a hihetetlenben, el akarjuk érni az elérhetetlent, s boldogok akarunk lenni egy keserűséggel, méreggel teli országban. Talán őrültség, mégis ez tart minket az utunkon, s a kereszteződéseknél ez súgja fülünkbe a helyes irányt, ez segít dönteni. Ha nem akarsz elveszni e hatalmas ország óriási labirintusában, hagyd, hogy elméd elboruljon, szíved megteljen hiábavaló vágyódással, készítsd fel minden porcikád, s vesd bele magad a leglehetetlenebb kalandba, hadd szökjön adrenalin szinted az egekig, mert így fölrepülhetsz a csillagokig: s ott már a boldogság vár…

2008. március 2., vasárnap

Azt akarom

Azt akarom, úgy szeress
mint fájdalom a hűs jeget
mint égő tűz a jó szenet
az emos a nagy heget
haldokló az életet
pedofil a gyermeket

Azt akarom, úgy ölelj
mindent felejtsek el
biztonságot nyújtó karod
olvassza a jégdarabot
tested édes meleg hője
terjedjen át a szivemre.

2008. február 25., hétfő

A gömb

Gyűlölöm a napot
mely feletted ragyog
Gyűlölöm a fényt
mi semmit sem ért

Gyűlölöm a szelet
mely melletted lehet
Irigylem ruhád:
tested öleli át
Hát még téged:
Szerető szíved tied

Hazudott a szó:
veled lenni mégsem jó
Lelkem legmélyében
Üres sziget börtönében
Született volna a magzat
De te… nem akartad

Tökéletes vagy?! Túl jó hozzám?
A csalóka gömb többet kíván?!
Nem lehetek olyan mint te:
Szívem: érzelmek bűvkörében.