Valami nem hagy nyugodni. Pedig a pillanat egy töredékéig úgy hittem ura vagyok a bennem lakozó, lelkemet tépdelő démonoknak. És boldog, igen hittem, hogy boldog vagyok mert egy álmot zúztam szét és oly jól esett, hogy végre én táncolhatok az el nem ért remények szilánkjain. Bosszú, édes, szenvedélytől izzó bosszú mindenkin rajta keresztül. Szegény pára.
Miért van az, hogy a múltunk soha nem hagy nyugodni? Hogy amikor azt hiszi az ember, végre a semmiből porszemmé nőtt, akkor nekiverődik egy sziklának és szertefoszlik minden. Minden amit önámitásból, mámorból, hazugságból, magamutogatásból, csalódásból, elhatározottságból gyúrt kőkeményre, s most ez eltűnik és olyan üres és zavaros minden. Mint szakadék szélén az utolsó fűszálba kapaszkodna bele az ember abba, amit azelőtt gúnyos, hitetlenkedő mosollyal eldobott magától. A választás nem könnyű: könyörögje magát vissza az ember a biztos semmibe, hogy megmutassa tud játszani ő is könyörtelenül a szivvel, vagy vállalja a hideg, csupasz falakat, ahova lökte magát?
Értetlenkedve állok könny és mosoly határán. Olyan semmilyen ez az élet, mint borús égen a napfény. Hát végre is mi lesz? Mire számitsak? Esni fog, elmosni mindent mi valaha termett a földön, vagy kisüt hát a nap és melegsége magával ragad végtelen időkig? Kiégtem. Bár remélem, hogy nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése