Az út

Mind egyedül vagyunk. Önmagunkban, önmagunkra támaszkodva, önnön erőből, önkénytelenül is, önzően, ösztönből rójuk a leghatalmasabb és legvisszataszítóbb ország útjait.

Csak mendegélünk, baktatunk a hullaszagtól teli ösvényeken, néha magunk se tudjuk miért. Talán így volt rendelve, ezzel ámítjuk magunkat, és azzal, hogy mindennek oka van, mégpedig oly következménnyel járhat csak szenvedésünk, ami feltétlenül pozitív hatással lesz utunk hátralevő részére. Ami nem öl meg, az csak erősíthet! Csak keserű mosoly az, amit ez a hiábavaló kijelentés felébreszt bennem. Hiszen akkor miért vannak olyanok, akik letérnek az oly sok erőt adó útról?! Miét van az, hogy minden ember elérkezik arra a pontra, ahol kínjaitól és reményeitől megkínozva összeroskad, mint a málhás szamár, akit vérben forgó szemű gazdája egyre hajszol töviseken, árkokon-bokrokon keresztül fáradhatatlanul?!
Egyedül vagyunk. Nagy ez az ország, útjai néha keresztezik egymást, néha egybefutnak. Néha mellénk szegődik valaki, meghallgat, beszél hozzánk, ha szerencsénk van, viszi helyettünk batyunkat egy ideig. De csak ennyi. Attól még ő ő marad s te te. Két egyedüli példány. Hiába mondod hát nekem: te itt vagy velem és mellettem, nem kell már semmitől sem félnem. Olyan leszel csak nekem, mint a pusztító szélviharban a biztonságos, ám törékeny búvóhely, ami, ha a vihar elül s minden lecsendesül, funkcióját veszti: te nem adhatsz ennél többet, s én nem merek kérni. Pedig akarok. Add önmagad nekem. Egy részed add nekem, hogy ne légy többé az, aki voltál, s mégis maradj önmagad. Én is felkínálom lényem egy darabját, ami betölti majd az űrt, a lyukas részedet, s így te én leszel, én pedig te, de megmaradunk azoknak, akik voltunk. Mégis mások leszünk. Te megszűnsz te lenni, én megszűnök én lenni, s kialakul a legcsodálatosabb létezési forma: mi. Többé már nem tudnak útjaink elszakadni, mert eggyé lettünk, s a szétszakadás oly mérhetetlen kínokkal járna, amibe vagy egyikünk, vagy másikunk, vagy mindketten belehalnánk. Nem lennénk többé magányosak. De mindaddig te te vagy és én én. Két különböző létezési forma. A szétszakadásunkat könny, eső kísérheti. Víz, ami felszivárog. Nem vér, ami örök nyomot hagy.

Egyedül vagyunk hát. Magányosan, fáradtan, kipirult arccal, erőlködve. Reménykedünk a reménytelenben, hiszünk a hihetetlenben, el akarjuk érni az elérhetetlent, s boldogok akarunk lenni egy keserűséggel, méreggel teli országban. Talán őrültség, mégis ez tart minket az utunkon, s a kereszteződéseknél ez súgja fülünkbe a helyes irányt, ez segít dönteni. Ha nem akarsz elveszni e hatalmas ország óriási labirintusában, hagyd, hogy elméd elboruljon, szíved megteljen hiábavaló vágyódással, készítsd fel minden porcikád, s vesd bele magad a leglehetetlenebb kalandba, hadd szökjön adrenalin szinted az egekig, mert így fölrepülhetsz a csillagokig: s ott már a boldogság vár…

Azt akarom

Azt akarom, úgy szeress
mint fájdalom a hűs jeget
mint égő tűz a jó szenet
az emos a nagy heget
haldokló az életet
pedofil a gyermeket

Azt akarom, úgy ölelj
mindent felejtsek el
biztonságot nyújtó karod
olvassza a jégdarabot
tested édes meleg hője
terjedjen át a szivemre.