Éjszak(m)a

Csak egy este volt. Ugyanolyan utcalámpa-világitotta este, mint a többi, amikor az ember már kicsit fáradtan a munkából vagy részegen a kocsmából tér haza. Vagy ki honnan. De az is lehet, hogy csak most indul hálót vetni. Ritka vizcseppek csendültek meg a tömbházak csatornáin, néha suhant el egy-egy autó(hogy hova mennek...?) a tücskök versenyt ciripeltek az ugató kutyákkal. Egy távoli vonat tülkölésére mintegy válaszként érkezett az orditás valahonnan az egyik udvarból...ám lehet, nem is orditás volt az, csak megemelt hangerősségével nyomatékositani szeretett volna az illető valamit. Lehet épp most illetett meg valakit.

Szóval szokásos esti csend és béke honolt. Csak az ő cipője súrolta a járdán az apró odatévedt kavicsokat és ropogtatta a kis gallyakat. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy kisgyerek sir, de iszonyú csúnyán, mintha a hisztijével el akarná érni, hogy az anyuka szive meglágyuljon. Szinte megörült neki, egy percre ki is üresedett a szive, keresni kezdte hol van az, akinek még őrá is szüksége lehet. Aztán visszahajtotta fejét a mellére. Csak két párosodó macska. Igen. Legalább nekik ma jó éjszakájuk van, gondolta és egyik zsebre dugott kezével megérintette a nemiszervét, hogy megvan-e még. Hát persze, hogy meg, de minek?

Leült a padra, s bele kellett fogózzon fél kézzel a pad támlájába, mert megszédült egy hirtelen jött gondolattól. Már megint ugyanaz a fájóan üres érzés. Ugyanaz a magányszag. Másik kezével hátra-hátra simitotta csapzott haját, mintha zavarta volna a látásban, vagy bármiben. Émelygett a gyomra, hirtelen hányingere lett, de nem segitett önmagán, tudta, hogy ez a lelkéből jön. Mindig ez történik, ha megölnek benne valamit. Minden alkalommal salakanyaggá rothad és kikivánkozik. Csak most nem tudni hogyan tovább, de nem is baj. Egyelőre maradjon minden igy aztán...aztán lesz valami.

- Szia! – köszönt rá egy hiányos öltözetű nőszemély, jobb csipőjét kihivóan előretolva.Flegmán rágózott, miközben beleszivott cigarettájába. Lefele fújta a füstöt.

- Szia! – rápillantott, majd újra gondolataiba merült.

- Nem szeretnél valamit, szépfiú? – egy könnyed, kacér mozdulattal leült a padra a fiú mellé, jobb lábát átvetve a balon, csipőig érő szoknyáját mégjobban feltürve, az átlátszó harisnyán át teljesen látszott a vénuszdombja és a leborotválatlan szeméremszőrzete.

- Maximum annyit, hogy békénhagyj. Miért nem keresel egy rendes állást? – rá se nézett, úgy mondta.

- Rendes állást? Azt hiszem, kisapám, te nem tudod mit beszélsz...Nézz rám: cigány vagyok, hova vennének fel?

- Bárhova, érted. Takaritani, növényt gondozni, utcát seperni, a földekre...bármit, csak ne ezt a megalázó munkát... – mondta ahogy életuntan ránézett az asszonyra bal arcát tenyerébe süllyesztve. A másik kezével szórakozottan az ingjét gyürögette a szive fölött.

- Hé, neked lehet megalázó, de én ezzel keresem a kenyerem.

- Kereshetnéd azt bármi mással is, senki nem kényszerit, hogy ezt tedd.

- Hogyne kényszeritene? A szükség vitt rá, ne gondold, hogy ezt akartam, nem értek én semmi máshoz. Még süldő jány voltam aztán a faterom úgy fizette ki az adósságát a helyi kocsmában, hogy odaadott a tulajnak egy alkalomra. Aztán meg többre is. Nagyon faja volt egy tizenéves lánynak, nem mondom, dehát nálunk ez a szokás. Ha jánynak születtél az apád szolgája vagy, mig megvesz tőle egy másik pasi, érted, nem? Utána már ő tesz veled, amit akar. – utolsó slukkot szivta el a cigarettájából, s összehúzta szemöldökét, mert a filternél már nagyon erős volt még az ő sokat próbált tüdejének is. Aztán a még parázsló csikket elnyomta a pad alján, majd messze eldobta. - ez a munka semmivel sem rosszabb, mintha lenne egy uram, aki verne azért, hogy eltart. Meg parancsra szét kéne pakoljam a lábam mikor nincs is kedvem. Igy legalább fizetnek is érte.- önelégült mosollyal tekergette az egyik vállára omló megviselt, bagószagtól és nyomortól bűzlő hajtincsét, majd gondolt egyet és rágyújtott mégegy cigarettára.

- Túl sokat mérgezed magad.

- Kisapám, ne szóljál már bele, értve vagyok? Amúgy meg az én testem.

- De rám is száll a füst. A testeddel meg hogy mit csinálsz, arról hallottad a vélemenyemet...Még fiatal vagy, bármi másba beletanulhatnál. Kötetlen vagy, előtted az egész élet, tele lehetőségekkel.

- Meg tele három éhes pulyávall akik bőgnek a kajáért. Nem lökhetem be nekik, hogy figyeljetek, ma nincs kaja, mer anya kultúrálódik. Eh, nem tudod te mit habratyolsz itt.

- Még gyerekeid is vannak? –kapta fel a fejét a fiatalember- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? Édesanyaként itt szobrozol és olyan örömöket adsz el, amik nem is a tieid?- hevesen gesztikulálni kezdett, mintha az egész világot tanuként akarná hivni két kezével és szúrós tekintetével, melyett a megszeppent cigányasszonynak szegezett - A gyermekek meg majd járhatnak lesütött szemmel, hogy az anyjukat minden második utcában élő ember lefektette, s majd talalgatnak, hogy vajon melyiknek ki az apja, mert ha férjed nincs, gondolom nem ugyanattól a férfitől vannak. Hát milyen életet szántál nekik, mi? Nem szégyelled magad?

Az ifjú lángoló tekintetétől mindketten megijedtek. Örömöt nem lehet eladni, miért nem érti meg senki? Amit nem birtokolunk, azt nem tudjuk, nincs jogunk eladni. Odaadni...azt igen...de eladni? Miért akar valaki olyat eladni, ami mást illet meg? Nem az övé a boldogságom, nem volt joga eladni. Nincs joga a testét eladni, mert vele megy a lelke egy része is. S vele együtt engem is elad...mindent elad. S most még ez a cigány is...

- Hé...én sem vagyok odáig ettől, vágod? – mondta az, s a félig elszivott cigarettát ledobta a földre, s elnyomta. Valahogy nem kivánta most. A lábait egymás mellé tette, majd elsimitotta rajta a felgyűrt szoknyát. Többször is végigsimitotta két kezével egészen térdig, mintha most akarná kivasalni, közben bűnbánó tekintettel nézett maga elé.

- Akkor meg csinálj valamit könyörgöm! Mi lesz ha...ha egyszer az egyik férfit rossz passzban kapod és jól megver? ...

- Már...

- ...holtig! Vagy az egyik mérgében előkapja a fegyverét és lelő, mert nem jól teljesitettél...

- De...

- ...vagy megkéselnek, megmérgeznek...

- Én...

- ...vagy összednek egy halomra a többi utcalánnyal, és megölnek! Mi lesz akkor a gyermekeiddel? Mire kelnek fel reggel? Hogy az anyjuk képe ott virit majd az újságban a kékfény rovatban? Vagy élettelenül, megalázva az egyik szemetesben? Mi? Válaszolj!

- Jól van már, fogd be! Fogd be már végre! Hülye barom, nem tudsz te semmit! – felugrott a padról és zokogva elrohant.

Lehet, hogy túl kemény voltam, de meg kellett értse. Legalább egy utcalánnyal kevesebb – gondolta magában az ifjú. S mivel magára maradt, a kinzó gondolatok újra célba vették, ő pedig tűrte. Tűrt ő egész életében. Homlokát tenyerébe süllyesztve. De az aszfalt száraz maradt megint.

Két nap múlva ugyanoda ült le egy újsággal a kezében. Új albérletet keresett. Szemébe tűnt az első oldalon több mint egy tucat nő képe. Elolvasta a főcimet: Brutális bosszú: több mint tiz utcalányt gyilkolt meg a csalódott férj. Hmmm, igen, gondolta magában...igy is lehetett volna. Keserűen mosolygott. A múlt esti cigánylány pedig visszanevetett rá a képről.

Trikolor

Trikolor

Piros, sárga, kék
Zászló
Épületek
Utcakövek
Kirakatok
Plakátok
Szemetes kukák
Még wc papir is, reméltük
Erről eddig csak Kolozsváron hallottam
De ma Szatmáron is szembementem vele
Vassal összefogott trikolor fakerités mellett
Trikolor fapad vaslábakkal a földbe erősitve
Mellettük az utcán egy magyarországi rendszámú autó
Várta tulajdonosát útrakészen
(Szatmárnémeti , 2011.07.05)

Gyökér (Fényképek)

A szürke, koszos utcán hevert.
Továbbmentem, nem érdekelt.
Aztán rájöttem, hogy ez nem is igaz, hazudtam magamnak
S neki is, és ez jobban bántott,
Hát magamhoz emeltem gyengéden
Mig ő
Rücskös testével
Megtépázott törzsével(látszott sokáig gyötörte aki kicsavarta a helyéről)
A szélrózsa minden irányába mutató törött ágacskáival
Kis fejével
Két karjával az égre meredt
(Szatmárnémeti , 2011.07.05)

Csillagfény

Úgy tartja a népi bölcsesség, hogy ha valaki hullócsillagot lát, egy kívánsága teljesül. Mi okozhat nagyobb boldogságot egy kis lény világrajövetelénél? Isten ilyenkor az embernek ajándékozza két hőn dédelgetett csillagát, amely megszületése után a gyermek szeméből világít a szülőre. Ez a két, parányi, fényes csillag a hírnöke annak, hogy az Úr nem hagyja elveszni azt, aki hozzátartozik, mert ha a felnőtt szeméből ki is veszett a fény, új erőt nyerhet kicsinyére nézve.

Sajnos sok ember nem veszi ezt észre, hanem hajszolja magát tovább, panaszkodva rossz sorsára és kétségbeesik egy-egy akadály előtt. Néha odáig vetemedik, hogy önmagában a sorsot szidja a rosszkor jött gyermekáldásért. Pedig tudniuk kellene, hogy ajándékok. Mindenki Isten ajándéka valaki más számára. Egyedi, különleges ajándék, amit kibontani csak szeretettel lehet. És van, akit nagyon sok szeretettel, de ekkor a szülő meg is kapja hozzá az erőt.

A szemészeti korház csigalépcsője vezet ahhoz a folyosóhoz, amelyre a betegek szalonjai nyílnak. Általában csendes, csak akkor élénkül fel, ha egy-egy félig bekötött szemű gyerkőc vidáman végigfut rajta az utána loholó anyukájával.

Az a hétfő is ilyen csendes, mosolygós reggellel kezdődött, amikor egy újabb édesanya jelent meg a folyosón, karjában csemetéjével. Fürkésző tekintete a 38-as számú ajtót kereste. Meg is találta könnyedén, és szólt az ügyeletes nővérnek, hogy megérkeztek. Amaz egy székre tessékelte őket az ablak mellett, mivel még minden ágy tele volt, és megsürgetett egy épp haza készülő nőt rájuk mutatva. A friss jövevények egészen úgy viselkedtek, mintha egyedül lennének, mintha másnap nem is kerülne sor a műtétre. A kislány két év körülinek látszott, fejecskéjét gesztenyeszínű fürtök borították. Barna, apró, kancsal szemecskéit le se vette hosszú, vörös hajú édesanyjáról, aki vékony termete ellenére állandóan karjában tartotta a leánykát, és különböző játékokat talált ki csemetéje szórakoztatására. ,,Hopp, Annuska! Hopp Mariska! Ne szaladj el kis nyulacska!” –a térdén lovagoltatta, majd a mondóka végére hirtelen a magasba emelte, amit a gyermek csilingelő gügyögéssel hálált meg. Pillangót rajzolt a kislány ujjaival az ablakra, és együtt várták, hogy egyszer csak, huss! Elszáll.

Az asszonyok a betegszobából oda-odapillantottak, megmosolyogták és mindegyik megállapította magában, hogy ez igen! Van türelme a hölgynek! Nem úgy, mint annak a másiknak ott a szekrény mellett, aki állandóan ki-be rohangál, és úgy kell utána menni, hogy sír a gyereke! Vagy mint aki épp tegnap ment el. Na, az ott ült a kislány mellett, de állandóan ráparancsolt, hogy csitt legyen, ne hozza szégyenbe az emberek előtt. De ez a kismama egészen nyugodtnak és boldognak látszik, jó rájuk nézni. Még a nővér is elmélázott rajtuk egy keveset, majd észbekapott látva a megüresedett ágyat a fal mellett. Gyorsan átcserélte rajta az ágyneműt és odasegítette a széken várakozó anyukát a csomagokkal.

A vörös hölgyike fél kézzel ügyesen leterített egy kis plédet az ágyra. Ráfektette a lánykát és gyermekdalt énekelt neki, miközben bedugta mobiltelefonját a konnektorba. Kikeresett egy dalt és halkan elindította, hogy addig is kösse le a csemetéje figyelmét valamivel, amíg kicsomagol. Előszedte az étkészletet, a pipere holmit, néhány szalvétát, hogy otthonosabbá tegye az éjjeliszekrényt és gondosan elhelyezte rajta a kivett dolgokat. Végül előkotort néhány játékot a kislánynak.

- Nézd csak picikém! Itt a kisedényed meg a kanalacska. Főzzünk valami nagyon fincsikét! Készíts anyunak valami nyam – nyamot, jó? Na, meg mindjárt jön keresztanyu, és korogni fog a hasa! De megörül majd, ha látja, hogy csináltál neki krumpli papit!

- Mit főzöl kincsem? Hadd kóstoljam meg! Nyami de finom!- lépett az ágyhoz egy rövid, barna hajú, kissé pufók nő, aki épp akkor jött be a szobába.

Beszédbe elegyedtek a kislány anyjával, miközben a gyermekhez is mindig szóltak valami kedveset, mintha őt is bevonták volna a családi kupaktanácsba. Eltelt így egy kis idő, majd a vörös hajú hölgy a mellette fekvő idősödő asszonyhoz fordult, akinek a bal szeme le volt ragasztva.

- Elnézést kérek, szüksége van valamire? A nővérem lemegy a büfébe, hoz egy kávét, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, mert nagyon korán keltem. Hozhat önnek is valamit, ha szeretné.

- Nem, nem, igazán köszönöm, most nincs szükségem semmire, de majd szólok. - mosolygott vissza a nénike.

Ezután a barna hajú nő megszorította bíztatólag a húga kezét, és elment. Az meg végigfeküdt az ágyon, a térdeit felhúzta és ráhelyezte a gyermekét, mint egy fotelbe, majd ,,Kerekecske, dombocska, merre fut a nyulacskát” játszott vele.

- Nagyon aranyos gyermek. És milyen nyugodt!- szólt hozzá a mellette fekvő asszony

- Igen, az. Ő az én szemem fénye, ugye csillagom?- kedvesen odadörzsölte az orrát a lányka orrához.

- Hány éves?

- Négyet tölt az idén.

- Az igen! Nagyra nőjön! Ilyen korban a gyermekek egy-kettő felcseperednek, aztán alig győz majd utána rohangálni!

- Nagyon remélem - mosolygott az anyuka – azon dolgozunk a nővéremmel mióta a világra jött. Ugyanis gondok voltak a szülésnél, és a csontozata sincs úgy kifejlődve, ahogy a korabeli gyerekeknél kellene.

- Jaj, nagyon sajnálom! De hát nincs valami gyógymód, műtét, kezelés, ami segítene?

- Nincsen. Járunk gyógytornára, de az orvosok azt mondták, hogy sokat kell foglalkozni vele. Állandóan legyen valaki mellette, aki beszél hozzá, játszik vele, foglalkoztatja, mert így van rá esély, hogy valamikor majd teljes életet élhet. Már így is sokat értünk el, mert hallja és válaszol arra, amit mondunk neki és bizonyos fokban, támasztékkal már ülni is tud. Sok-sok szeretet, türelem és gondoskodás kell neki. Ez az egyetlen reményem.

Ekkor bejött az konyhás és szólt a betegeknek, hogy mindenki mehet a reggelijéért. Az emberek kivonultak az étkezdébe, mindenki megragadta az adagját. Volt , aki elköltötte ott helyben, mások bevitték a szobájukba. A vörös hajú hölgy és ágyszomszédja az ebédlőben maradtak. A néni találkozott egy falubelijével, és reggeli közben elbeszélgettek. A szobába visszamenet a hölgy tréfásan odaszólt a nénikének:

- Nahát! Be fogom árulni az unokáinak, hogy a nagymami más férfiakkal beszélget, jó lesz vigyázni! – s mindketten elnevették magukat.

A hűséges nővér már várta a húgát az ágynál a kávéval és néhány doboz joghurttal, amennyit gondolt, hogy elfogyasztanak holnap reggelig. Segített, amiben tudott: elrendezte az ágyukat, a csomagokat szép katonás rendben az ágy alá sorakoztatta, minden szekrényfiókot gondosan kitörölt és kitapétázott szalvétával, majd átvette a lánykát egy kis időre, hogy a húga nyugodtan le tudjon pihenni a holnapi hosszú nap előtt. Mindeközben az orvosok jártak-keltek, betegeket vittek műteni és kísértek vissza a szobákba. Mire esteledett, a barna hajú pufók nő csókot nyomott a húga homlokára, rámosolygott, kedvesen elköszönt a kislánytól. Megígérte, hogy másnap korán jön és elment. Anya és gyermeke ismét egyedül maradtak, de egyáltalán nem bánták. A vörös hajú hölgy újból a hasára ültette a csemetéjét és játszott vele: tapsikolt a gyerkőc kezeivel, beszélgetett hozzá, éneket tanított neki, tanácsot kért tőle, amire a lányka mosolygós gügyögéssel válaszolt.

- Nagyon rendes nővére van – szólalt meg a mellettük fekvő asszony – nem dolgozik most, hogy így egész nap magukkal tud maradni?

- Most kivett egy három napos szabadságot - válaszolt az édesanya - amíg Hajnalkával korházban vagyok, de másképpen dolgozik. Nagyon sokat dolgozik, még helyettem is, mivel engem leköt a lányom. De elvégzem helyette a házimunkát, amennyire tudom. Gyermek korunktól fogva egymásra voltunk utalva, mert édesanyánk rengeteget utazott, és most még inkább, hogy egyikünknek sincsen férje. Mi egymásnak jelentjük a családot, na meg most már Hajnalka is hozzánk tartozik. Higgye el, nincsen jobb érzés, mint tudni, hogy van egy gyermek, akiért érdemes tenni és dolgozni, bármilyen körülmények közt is.

A nénike nem szólt már semmit, csak mosolyogva bólintott és magában azt gondolta, hogy milyen fiatal és erős teremtés is ez! Hogy szereti azt a kis beteg gyereket! S mivel este volt, mindenki nyugovóra tért.

Másnap sor került a műtétre, hogy Hajnalka kancsal szemét helyreigazítsák. Aznap nem sokat látták az örökké jókedvű, kedves anyukát, mert a nővérével a műtét egész ideje alatt a kislány közelében voltak, még ha nem is mehettek be az operációs szalonba. Csak késő délután jöttek vissza, lefektették a gyermeket a kis plédjére és csendesen elbeszélgettek, amíg az aludt. A barna hajú nő néha kiment a szobából, hogy enni vagy inni hozzon a számukra, de egész estig ott volt velük. A kislány nem volt nyűgös. Néha-néha felkeltették, hogy enni adjanak neki, de azután rögtön visszaaludt és az éjszaka is csak egyszer sírt fel, de az anyukája elég hamar le tudta csendesíteni.

A hazatérés napján megkapta Hajnalka a kötelező szemcseppet, ami eléggé csípett, de a többi gyerekkel ellentétben, akik hangos sírásba törtek ki utána, ő csak összehúzta a szemöldökeit és nyöszörgött. Miután megkapták a receptet és a kilépő papírt, összecsomagoltak és a két testvér a leánykával elindult haza.

Évekkel később, amikor az idős asszony, immár meggyógyult szemmel áthaladt egy játszótéren, megakadt a szeme egy vörös hajú nőn, aki vidáman fogócskázott a bicegő, gesztenyebarna hajú kislányával. Mikor a nő észrevette őt bizalmasan rámosolygott, aztán tovább játszott a gyermekével. Ám lehet, hogy csak az asszony érezte bizalmasnak azt a mosolyt és nem a régi hölgyike volt a korházból, de ő mélyen a szívében azt remélte, hogy Hajnalkát meggyógyította a szeretet.

Remény

Hajnalodott. Kívánsága teljesült. A felkelő nap első sugarai megcsillantak hosszú, barnás-zöld fürtjein ahogy haladt a poros országúton. Az új világ körüllengte, a szél bele-belekapott a hajába, a madarak el-el repültek a füle mellett kiváncsian csicseregve. Minden ízlelte őt, s ő is mindent ismerni akart.

Félt. Reménykedett. Szíve majd szétszakadt mohó igyekezetében, hogy mindent befogadjon ami itt van és ott nem volt. Gyönge karjai erőlködve vonszolták a földön egyetlen hozományát: egy világoskék ládát.

Ébenfekete szemei vágyakozóan megcsillantak ahogy megpillantott a látóhatáron néhány házikót. Ott végre maguk közé fogadják és úgy fogják szeretni mint ahogy az a fiú szerette azt a lányt ott a tenger partján.

A házak között néhány apró gyermek játszadozott. Hozzájuk akart szaladni, de megállította őt a bámuló szemek sokasága, melyből furcsa, addig nem tapasztalt érzéseket olvasott ki. Teljesen megzavarta őt az emberek ridegsége. Azok meg rosszalló pillantásokat vetve hiányos öltözetére gyorsan beterelték a gyermekeket a házakba. Nem való, hogy ez az erkölcstelen teremtés megrontsa az ártatlan lelkeket. Összesuttogtak de nem szóltak hozzá. Ahogy végigvonult a kis falun úgy záródtak az ajtók és résnyire nyílt ablakokon keresztül árgusan figyelték minden léptét.

A megbotránkozás szele söpört végig a házakban, amikor a falu örege, dacolva az emberek rosszalló tekintetével és csípős nyelvével, otthont adott a karcsú és gyönyörű teremtésnek. Hetekig elzárkóztak: egyiküknek sem volt kedve, sem szüksége mások jelenlétére. Csalódott volt, mint minden naiv lény, aki hisz az emberek feltétlen jóságában és szeretetében.

Az öreg és közte számára érthetetlen kötelék fonódott. Nem az, amit várt, talán jobb, talán kevesebb. Megérezhette az emberi bőr furcsa, fanyar illatát és az ölelés szívfájdító melegét, de a négy szempár nem egyforma tüzet tükrözött és ezt sehogyan sem tudta felfogni. Hát nem elég ennyi? Miért nem gyúl hevesebb lángra a férfiú szeme, mikor az övé majdnem felperzselődik a szíve melegétől? De az csak mesélt, mesélt, regébe foglalta egész életét. Visszaemlékezett régi nagy szerelmére, akit a háború választott el tőle. Még fiatalon ebbe a faluba száműzték, s egy borítékba tett falevelen keresztül vallottak: szabadok és még mindig egymás rabjai. De az öreg már évek óta nem kapott semmi hírt távoli kedveséről, pedig mindig el volt készülve, hogy felkeresi, kerüljön amibe kerül. Már csak te maradtál nekem, édes leányom. S ő pedig figyelmesen, egyre fájóbb szívvel hallgatta a kétségbeesett panaszokat és szerelmi vallomásokat, melyek nem neki szóltak.

Egy nap azonban mégis megkapta az oly rég várt levelet, s egy új remény kapott szárnyra szívében. Ám rögtön le is lankadt, hisz túl öreg már eféle utakhoz, a halál szolgája ne akarjon ezüst paripán nyargalni, legyintett és keserű könycseppek gördültek le az arcán. Aztán egy szót se szólt többé. Nem szólt, nem kérdezett, nem felelt, nem sóhajtozott. Nézett maga elé mereven, mintha várna valamit. A nagy csendet csak néha verte fel egy-egy padlóra hulló könnycsepp.

Elhatározta magát. Amíg az öreg aludt, óvatosan kinyitotta a ládájat és egy fókaprémet emelt ki belőle. Egy percre megállt, mint aki vissza akar mindent hozni egy pillanat alatt, aztán ráterítette az öregre, aki újra ifjúvá változott. Menj és szeresd a lányt úgy, ahogy az a fiú szeretett ott a parton.Mostmár én is megtaláltam azt aki magához ölel.

Kiüresedett szívvel elsétált a sziklához és megrendezte esküvőjét a tengerrel, ahonnan jött.

Földöntúli szerelem

Szeme csillogó tavába
nézek
félek
Uram először Őt
öld
meg

Cseng a telefon

Hunyorított. Csak az ujjai közt átszűrődött fény tudatta vele, hogy mégis van valahol. A szemhéja vásznán sziporkázó, fel-felvillanó kígyószemek lesték minden gondolatát. Csuklója dörzsölő mozdulataival elnyújtotta ezeket, s ahogy lassan elengedte, a sok színes kígyószem egy lett az övével.

De mi az már megint ott? Miért nem lehet már szabadulni tőlük? Miért kísértik az embert ezek a fényes délibábok? Miért, hogy mindenhol körültáncolják, csábítják, s gyengédségükkell halálra kínozzák? De ha utánuk nyúlok, hogy tökéletességükből észlelhessek valamicskét, lám … lám … elérem … ? elérem!

Ujjait révülten süllyesztette bele a bőrkanapé ülésébe. Ebben a helyzetben maradt egy hosszú percig, majd mélyen magába szívta a bútordarab illatát. Elméjében felelevenedtek a lenyúzott állatbőr szagára az életéért küzdő egyed utolsó reménytelen próbálkozásai, de ez nem rémítette meg. Jólesett neki a halálnak ez a közelsége most, amikor valami biztos pontot keresett a létben. Rádobta magát a kanapéra széttárt karokkal és elképzelte, hogy szabad … hogy végtelenül szabad …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Összerezzent a dallam hallatán s figyelni kezdett.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Gyanúsan nézett körül a helységben: ki az, mi lehet az? Csak ennyi volt? De ekkor mintha felfordult volna a világ vele. Márványköves padló kerítette körül bármerre nézett, s ezüst csillárok fénye ragyogott az egész teremben. Ez valami tévedés lehet … ez … ez valami más … ez valaki súlyos hibája lehet, mert … ugyanis …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Már megint ez a hang! Az ember megőrül bele! Tudni kell honnan jön, meg kell keresni …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Végighallgatózott a kanapé minden szegletén, s végül alányúlva, egy iszapos tócsába tenyerelt bele. Addig matatott, keresgélt, amíg egy kemény tárgyba nem ütközött. Körültapogatta, megmarkolván kihúzta a tócsából.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Értetlenül nézett a sárból kiemelt mobiltelefonra. Nem azért, mert teljesen tiszta volt, hanem mert őt még soha nem hívta senki.

- Halló, elnézést, bocsánat … nem hiszem, hogy engem keres … én … szóval … csak tévedésből vagyok itt, mert … Nem, nem az lehetetlen …

Rémületében messze eldobta magától a telefont. Szíve eszeveszett gyorsaságban pumpálta a vért, s kezével leszorította mellkasát, nehogy szétpukkanjon az aortája. Összekuporodott mint egy gyermek, aki menedéket keres a kirobbanni készülő háború elől, hogy aztán rájöjjön: nem bújhat el sehova a benne csatát vívó érzések elől. Kíméletesebben, ezt így nem lehet … elviselni … nem … nem olyan rossz … kellemes … kellemesen csiklandozza az orromat … hmmm, mi ez a finom illat?

A terem másik végében egy kaviárral, füstöltsajttal, kolbásszal gyümölccsel teli asztal állt, s rajta a gőzölgő leves, amelynek illata magához vonzotta kiéhezett testét. Mohón látott hozzá az ételhez. A forró lé végigégette a nyelőcsövét, s ő becsukott szemmel tűrte, hogy lángot gyújtson benne a megemésztett táplálék.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Gyomra összeszorult az ismerős dal hallatán. Megállt egy pillanatra, de mivel elhallgatott, a benne kavargó örvény is elült. Kis kanállal mélyen belevájt a kaviáros tálkába, megízlelte, s nyelvével szétkente a szájüregében.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Az ikrákból ebihalak keltek ki, a kolbász tekergő kígyóvá vált, de nem volt ideje erre ráeszmélni, mert a következő pillanatban már egy pohár bor felé meredve várta a csodát. Vagy a hétköznapit. Vagy a valamit. Vagy a semmit, ami selymes rózsaszín alakban körültáncolta a fejét. Kábultan csókra nyitotta a száját, benedvesítette ajkait, bár maga sem tudta miért. Érezte, hogy a szenvedély végigzsibbasztja minden részét, s hogy az a valaki, aki ily szorosan simul a testéhez csak őt akarja. Beleremegett a simogatásba, és legyőzhetetlen vágyat érzett arra, hogy megpillantsa a rejtélyes lényt.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Megkövülten észlelte, hogy a szempár amit néz, az arc amelyet kezében tart az ő hasonmása … az övé. El akarta hesegetni a fantomot, de a heves mozdulat rajta csattant el.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Jó erősen rátapasztotta a kezeit a fülére, s kétségbeesetten próbálta meg túlordítani a hangot.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Nem bírt leállni, nem tudott betelni a hangjával, énekelt, csak énekelte a fejébe rögzült dalt …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

S ekkor az eldobott telefon bumerángszerűen visszatért s fejbeütötte. Hirtelen felébredt s ahogy kezdett kibontakozni a szakadt gönceiből, a szeme előtt még cikáztak az elmúlt idő gyors egymásutánjai. Megtapogatta a fejét: vérzett. Egy éles kő hasította ki, amivel egy ott elhaladó járókelő dobta meg: ,,Pénzért koldulsz, hát tessék, itt a fizetséged!”. Hangját próbálgatta, de csak éktelen nyöszörgő zaj jött ki a torkán, s rájött, hogy beszélni sem tud, csak dadogni, mint a lét, melyet igazán nem értett es nem érzett soha.