Soha nem hittem volna, hogy eljutok idáig. A poklok legmélyén találtam meg a sötétséget, ami
fényt lop a mindennapokba. Nem az igazi, nem teljes, mégis ez már az, ami éltet úgy, hogy
közben megöl. Bár mi az, ami örökké tart? Valamikor úgy is magam mögött hagyom mindezt,
csak olyan hihetetlen. A szivem egyenetlenül pumpálja a vért egy szisztolé és diasztolé között
S lehet hazudok, de senki nem hiszi, hogy igazam van. Még én se. Pörkölt illata oldódik az
orrnyálkahártyámban kényszeritve, hogy behédoljak a fajanszkagyló istenének. Ez is olyan rohadt
dolog...Rosszul működik minden. Egy sokkal édesebb szagot szeretnék nem észlelni, s gazdáját
magammal rántani és Édent varázsolni a pokol kozepén. Égető vágyat, hűsitő szenvedést, jóleső
tőrdöfést, hogy az őritő fájdalom közepette a felismerhetetlenségig szétroncsolt szöveteimen
lassan, csendesen hömpölyögjön a vasizű vérem csontig aszalt lelkembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése