A csendem

Halld, halld mit mondd nekem:…!
Nem hallod. Nem vagy itt velem.
Csak ő az, aki ért,
Aki mindentől félt,
Csak ő jön velem
Mert Te nem vagy itt nekem.
Csak a csend ölel körül
Csak ő szeret egyedül
És ő az, aki el nem enged
Aki megvéd helyetted.

Sikít fülembe a csend
Visszhangzik itt bent
Ő úgy akar
Jól eltakar
Tőled, de én küzdök
S tétlenül ülök
Mert több erőmből nem futja
Hát várom, hogy az ég útja
Ládikómhoz tereljen
Amit feszitővassal kelljen
Megtörni
De hidd el, megéri.

Rabold el már szívem
Vagy törd össze, ha nincsen
Csak mutasd meg magad
S fénylő sugarad
Betölti majd az űrt
Mi okozza valómban a zűrt

Nem hallod?! Még mindig nem?!
Hisz már kiordítottam a lelkem!
S hozzád egy hang sem ment el?!
Mosd ki füled valamivel
S aztán hegyezd ki jól
Majd seperd ki szived
Hadd lakjam én benned
Te, kire mindig vágytam
Te, ki megkinoznál lágyan
Átvennéd a csend helyét
Játszhatnád szerepét
S nem gyűlölném magam
Hisz végre társam van!...

Szem

Szemed tengerkék nyarában sugárzik az éj
Elcsábit, elbódit a szenvedély
Üveg-gyöngy, gyöngy-üveg
Oly hideg, oly rideg
Jégfuvallat szúrja át a szivem
S fellázitja! Többet akar
Jégtakaró, hózivatar
Kristálylelkű édes avar
De nem takar
Oh felkavar
E mozdulat, egy pillanat
Nem pillanat: pillantás
Téli szivem felgyújtja
Könyürtelen hószikrád
Néz-és vár
Áll-a bál
Csak kiabál
Fáj neki, úgy égeti
Tűzként elemészti a
pehely...nem zabpehely
Számára a kehely
Oh fagyassz
Fagyassz le pillantásoddal
Hogy égjen a szivem!
Jégcseppek szitják tüzem
Nézz bele:
áll puszta vár
de jön az üzenet
jön a hideg!jön a hideg!
mint bőr, ha perzseli a tűz
mikor idegek ezre kivánja
pokolra magát,
hogy ne kelljen éreznie,
ne kelljen élnie se
igy a bugyogó hő fájdalmával
S akkor piros és sárga
narancssárga
pirosan zöld és zölden sárga
pirosan sárga
vörös, mert ég, ő lázad
hagyd el kicsi házad!!!...

igy jön, igy ég
szivem
te tengerszemű lény
ki felgyújtod legbensőm
egy...két...apró...
igazán porszemnyi...
szóval annyi mint semmi...
langyos, hideg, zűzmarás, fagyos, jeges
pillantásoddal.

Biztatás

Küzdeni, küzdeni
Égni, lángolni
Higgy a vágyaidban
Bizzál álmaidban

Ha úgy érzed nem megy,
S már minden mindegy
Hivj engemet
S én ott leszek veled.

A való világ

Csak irni és irni
és semmitől sem félni
Csak irni és irni
és remélni, remélni
Csak nézni és várni
jöhetne bármi

Szélben és viharban
esőben, fagyban
Délben a katlan
este a paplan
Melegszik lassan
mint vágyálom a papban

Járva és kelve
ha nincs minden rendbe'
Szól egy kis lepke
a titok leleplezve
Akárki lenne
élve eltemetne

Szó ami szó
nincsen több jó
Szeret élni a kiskigyó
Ezért elüti a nagy autó
igy döntött, csodálnivaló
Ez a világ, a való

hozzád és Hozzád

Bánatomat dalban mondom el
És nem érdekel, hogy téged nem érdekel
Mi az én búm, bánatom,
Én csak azért is elmondom.

Ezeréves bú epeszti szivemet
Ah, dehogy! Csak a szivem kesereg
Belerúgnék szivembe én is drága poétám
Ha az nem orditana igy is eléggé mán'

Szivemnek a Tavaszt én nem hozom el
Nekem örökös tél kell
Megfagyott testem széttörnék vassal
Lelkem téged keresne ottan

Ottan fent, hol te már rég állsz
Halál! Van mégegy mostohád
Én is reszketek, és fázom
S vágyom Hozzád édes bálványom.

Én is keresek valakit, s nem találom
Hogy ki az? Talán csak álom
A percek-mit lobognak-vágtatnak
De én még várok-váratnak

Én tizenhat vagyok
S már megfáradok
A lelkem terhét nem birom el
De kit érdekel?
Még harcolnom kell.

Azt mondják küzdj, remélj és bizva bizz!
Hogy repitsenek a vágyaim
Bár szárnyaimra ólmot tesznek
Azért csak küzdjek, szálljak, repüljek...

A szél?

do, re, la, fa...
Ah!
nem eléggé fennséges
forditva biztos jobb lesz
fa, la, re, do
Oh!
nem elégge magasztos
inkább olyan parasztos...
...de még ha az volna
és a dalom jól szolna
és ha mondogatnák gyakran:
ez már igen népi dallam!

Mondom én már rájöttem
Annál nagyobb hatalom nincsen
Mint a széllel táncolni
Jó nagy orkánt kavarni
Aztán menekülön aki lát
Úgyis gyáva a világ!

Mondom:
A szél az hatalom
Mint nagy vaskarom
Ha megérdemled beléd váj!
Ugyan!Hisz nem is fáj!
Önmagához hű marad
Benned nyomot nagyot hagy
Ki lehet ám törölni
Az nem egy mocsok-folt
Hol nem használ a mosópor.

Hol is voltam?
Ja: a szél.
Hallgasd csak miket mesél!
Ne! Ne bámuld ezt a lapot
A szelet itt meg nem kapod
Ezt is a szél fújja el
De benne nincs
A tánc másra vár
Hiába csicsereg a kismadár
Nekem úgysincs soha nyár
A szél az tudja,
ő elfújja
e lapot
mert bennem nem lakott
soha olyan szellem
hogy művészi,
hogy jó,
elfogadható
hogy vidám
hogy elismert
hogy érthető és érdekes
megfejtendő, fejtörős
értékes és érdekes
szabályos vagy magányos
dalt vagy elégiát
igazán elismert prózát
irjak.

A Neved

Egy távoli hang szól hozzám
Megremegteti a szivem
Mikor jössz vissza hozzám?
Kérdés van, válasz nincsen

Hogy futnék én éjeleken át
Megroskadva, összetörve,
Remélve, énekelve...
Mig eljutnék ablakodhoz
Egy láthatatlan várhalomhoz.

Térdepelve mondnám halkan
Ajkam megnyilna lassan
S büvölettel, áhitattal
Ejteném ki neved dallal.

De csaj ejteném, mert nem teszem
Kétség ül a lelkemen
Nem mondhatom, nem akarom
Távozz tőlem riadalom

Nem akarom...én nem...most nem
Enyém maradsz szép nevedben
Bennem maradsz, őrizlek én
Mig lényem egész nyugovóra nem tér.

Alkonyat

Utólért az alkonyat
Szivem roskad súlya alatt
A hajnali szél orkánná vált
Szelid szava csúf átokká

Végig ott volt a szemcse
Mit hordozott magával egyre
De én nem láttam, csak éreztem
S reménytelenül reméltem.

Hittem, hittem benne,
Hogy mégis igaz a mese...

Tétovázás

Sose bánd, hogyha nem szól a száj
Hogyha szived még ettől is fáj
Gondolj arra, hogy jön majd egy jobb kor talán
Hol majd neked is lesz elég hely

Képzelj el egy szép várat ott
Hol a lelked megnyugodott
Szállj oda vissza s ne nézz reám
Légy nagyon boldog most

Ha eljön a hosszú tél
S szivem több jót nem remél
Boldogságodban majd gondolj reám
Oh gondolj, csak gondolj mégis most rám

Készits melletted egy helyet nekem
Hova fáradtan ledőlhetek
S maradj mellettem, beszélj hozzám
Meggyötört lelkem többet nem kiván.

Hajnali szél

Szellő ring lágyan a táj ölén
Suttog fülembe édes szavakat
Én figyelem, s félek nagyon:
Utólér az alkonyat.

Szivem kitárom neki
Jöjjön minek jönni kell:
Vagy fogadjon szivébe
Vagy fájdalom égessen el.

Innen nincsen visszaút
Meghátrálni nem lehet
Odaadtam, s birtokolja
Bizalmamat s lelkemet.

Megérdemel többet, oh többet ennél
Az édes hajnali szél
Pajkos, ám nem eljátszó
S nem hiába biztató.

Más kertjében fújdogál most
Az oly rég várt szellő
Ám nem adom fel, hisz tudom:
Az én időm is eljő.

S ha eljő, oh boldogság
Lényem tied egészen
Olyan lesz mint egy álom,
S majd egy pofon kell, mi felébresszen.

Kis szellő fújdogálj hát
Ringasd öledben a kertet
A szivem nem fáj s nem is vár
Tőled ennél többet.

Kis virág(spéci Anitának)

Büszke hegy mered fel az égbe
Orrát magasan fenn hordja
Szinte a felhőket karcolja vele
De most lenéz egy pillanatra.

Patak hűs vize mellett
Millió szép kis virág
De amit a hegy szemlél
Az más volt mint a többi száz

Vidám huncutsággal nevetett fel a Napra
S az visszamosolygott rá
Néha dilis volt a virágocska
De épp ez illett hozzá

Te voltál az a kis virág
Legkülönb az összes közül
Téged senki nem pótolhat
Ilyen csak te vagy egyedül.

Csak ami jár

Összeomlott a világ
S én roskadtan fekszem alatta
Csontjaim ha megtalálod
Ne rakd össze újra

Haggy engem ott pihenni
Ennél jobb már nem lehet:
Édes apró kukacok
Szabdalják a testemet.

Lelkem fenn jár valahol
Valahol a végtelenben
Az ég kapujánál intenek:
,,Nem tartozol ide, menj le!"

Lelkem lenn jár valahol
Lenn a földben, lenn a mélyben
Megvetéssel néznek ott rám:
,,Gyáva voltál, pusztulj innen!"

Lelkem két tűz közt őrlődik
Nyugalmat soha nem talál
Fentről nézi, átéli testem kinjait:
Megkaptam ami jár.

Hiába

Hiába sejt a sziv
Hiába szól a száj
Holnapunk rejtve áll
Még előttünk: titkát ki nem lesheted
Tiltott tudnod végzeted.

Hiába zúg a tenger,
habjaival az eget veri
üvölt, üvölt a partot szedi
szét: túl keskeny a medre!...
Mégis ott kényszerül hullámzani
Nem tehet mást: sorsát tűri.

Hiába tombol a vihar,
A fák tövét csavargatja,
A föld ilyen marad:
Egy kis szél nem zavarja.

Hiába a szép beszéd,
A lelkem hiába óhajtja
A változást, mi csillapit
Embereket kedvre derit.

Egy szebb, egy jobb jövő kéne,
Hol hirből sem ismerik a puskát
Dalra kél az ember-sziv
S az ellenségnek megbocsájt.

Nincs több düh,
Oh pénz: pusztulj innen!
Az erdők szelid, lágy ölén
Kis házak bújnak meg szeliden.

Piszoknak, pornak csak hamva rég
S távol innen egy láng ég,
Milliók szemében...

Ah, de nem, ez lehetetlen.
Mostmár hiába minden.

Hiába, oh! Hiába minden!