Hiába

Hiába sejt a sziv
Hiába szól a száj
Holnapunk rejtve áll
Még előttünk: titkát ki nem lesheted
Tiltott tudnod végzeted.

Hiába zúg a tenger,
habjaival az eget veri
üvölt, üvölt a partot szedi
szét: túl keskeny a medre!...
Mégis ott kényszerül hullámzani
Nem tehet mást: sorsát tűri.

Hiába tombol a vihar,
A fák tövét csavargatja,
A föld ilyen marad:
Egy kis szél nem zavarja.

Hiába a szép beszéd,
A lelkem hiába óhajtja
A változást, mi csillapit
Embereket kedvre derit.

Egy szebb, egy jobb jövő kéne,
Hol hirből sem ismerik a puskát
Dalra kél az ember-sziv
S az ellenségnek megbocsájt.

Nincs több düh,
Oh pénz: pusztulj innen!
Az erdők szelid, lágy ölén
Kis házak bújnak meg szeliden.

Piszoknak, pornak csak hamva rég
S távol innen egy láng ég,
Milliók szemében...

Ah, de nem, ez lehetetlen.
Mostmár hiába minden.

Hiába, oh! Hiába minden!