Az utolsó előtti menstruáló nőről

(részlet)

Már két hete szűntelen terhességben élek. Mikor felkelek kifeszítem a bugyimat, s észveszejtve keresek rajta legalább egy csepp vért. S persze, hogy nincs ott semmi. Bassza meg! Felrántom. Szisszenés.

Ez ismétlődik mindahányszor pisilni kell mennem. Székletem már nem volt egy hete, azt hiszem. Vagy legalább valami barna folyadék piszkítaná be a fehérneműt. Igen, igen. Az lenne a legjobb, ha méhrákos lennék, akkor már nem bánnám, hogy nem jön meg. Legfeljebb felvágnak, vagy kemoterápia, bánom is én! De az se érdekel, ha meghalok.

Tegnap széttéptem a bugyimat. Feküdtem az ágyon, s a hasamat nyomogattam: van benne élet? Hol kell kiszorítani belőle? (Egyszer G. is felajánlotta: a hasamba rúg, hogy menjen el a baba. Mindketten mosolyogtunk.) Lehunyt szemhéjam vásznára lefestettem  képzeletemmel a petevezetékeimet úgy, ahogy a biológiakönyvekben láttam. Hipnotizálni próbáltam őket, úgy gondoltam, ha elég erősen akarom majd elönt a vér. Elvégre csak akarni kell, és minden sikerül…nem?

Eszelősen figyeltem minden moccanását a testemnek. A mellbimbóimat nyomogattam. Örültem, hogy fáj: ez jó jel! A hasam alját figyeltem. Mindjárt, mindjárt mocorogni kezd valami. Hol a francban késik már az a görcs? Szükségem van rá. Jöjjön már az a valami, ami görcsbe rándítja a petéimet! Én nem akarok tudni járni! Mintha…talán most… Igen, ha nagyon erősen koncentrálok, akkor egy kicsikét fáj is. S ha nem figyelek rá? Egy kicsit akkor is.Már csak a felbugyogó váladék hiányzik a hüvelyemből.

A nemiszervem minden sejtjét munkába állítottam, hogy riadóztassanak a legkisebb nedvesség érzékelésekor. Ebben a feszült állapotban ültem órakig. A szemeim már sajogtak a szorítástól. A pixeltestű kígyók egymást falták a sötétben. S akkor megtörtént: a vaginám tájékáról egy buborékot éreztem. Felrántottam a takarót, becsaptam magam mögött a wc ajtót, a fenekem az ülökére.

Nem tudom mennyi idő telt el, de mikor tudatomhoz tértem a szemeim a két öklömre meredtek. A kettészakított fehér pamut széleit szorongatták. Ringatóztam. Vagy szédültem. Nem tudom.  A hasadékon keresztül a csempék közti zöld labirintust figyeltem, hogy merre tart. Ennek véget kell vetni. Levettem a bugyimat. A tükör elé álltam. Belenéztem: egy pofon vágott én meredt onnan rám. Fejezd be ezt a marhaságot, ember! Hagyd abba, bazd meg! Hagyd abba!

A szobába visszatérve rápillantottam a telefonomra: csak öt perc telt el mióta lefeküdtem az ágyra.