Csillagfény

Úgy tartja a népi bölcsesség, hogy ha valaki hullócsillagot lát, egy kívánsága teljesül. Mi okozhat nagyobb boldogságot egy kis lény világrajövetelénél? Isten ilyenkor az embernek ajándékozza két hőn dédelgetett csillagát, amely megszületése után a gyermek szeméből világít a szülőre. Ez a két, parányi, fényes csillag a hírnöke annak, hogy az Úr nem hagyja elveszni azt, aki hozzátartozik, mert ha a felnőtt szeméből ki is veszett a fény, új erőt nyerhet kicsinyére nézve.

Sajnos sok ember nem veszi ezt észre, hanem hajszolja magát tovább, panaszkodva rossz sorsára és kétségbeesik egy-egy akadály előtt. Néha odáig vetemedik, hogy önmagában a sorsot szidja a rosszkor jött gyermekáldásért. Pedig tudniuk kellene, hogy ajándékok. Mindenki Isten ajándéka valaki más számára. Egyedi, különleges ajándék, amit kibontani csak szeretettel lehet. És van, akit nagyon sok szeretettel, de ekkor a szülő meg is kapja hozzá az erőt.

A szemészeti korház csigalépcsője vezet ahhoz a folyosóhoz, amelyre a betegek szalonjai nyílnak. Általában csendes, csak akkor élénkül fel, ha egy-egy félig bekötött szemű gyerkőc vidáman végigfut rajta az utána loholó anyukájával.

Az a hétfő is ilyen csendes, mosolygós reggellel kezdődött, amikor egy újabb édesanya jelent meg a folyosón, karjában csemetéjével. Fürkésző tekintete a 38-as számú ajtót kereste. Meg is találta könnyedén, és szólt az ügyeletes nővérnek, hogy megérkeztek. Amaz egy székre tessékelte őket az ablak mellett, mivel még minden ágy tele volt, és megsürgetett egy épp haza készülő nőt rájuk mutatva. A friss jövevények egészen úgy viselkedtek, mintha egyedül lennének, mintha másnap nem is kerülne sor a műtétre. A kislány két év körülinek látszott, fejecskéjét gesztenyeszínű fürtök borították. Barna, apró, kancsal szemecskéit le se vette hosszú, vörös hajú édesanyjáról, aki vékony termete ellenére állandóan karjában tartotta a leánykát, és különböző játékokat talált ki csemetéje szórakoztatására. ,,Hopp, Annuska! Hopp Mariska! Ne szaladj el kis nyulacska!” –a térdén lovagoltatta, majd a mondóka végére hirtelen a magasba emelte, amit a gyermek csilingelő gügyögéssel hálált meg. Pillangót rajzolt a kislány ujjaival az ablakra, és együtt várták, hogy egyszer csak, huss! Elszáll.

Az asszonyok a betegszobából oda-odapillantottak, megmosolyogták és mindegyik megállapította magában, hogy ez igen! Van türelme a hölgynek! Nem úgy, mint annak a másiknak ott a szekrény mellett, aki állandóan ki-be rohangál, és úgy kell utána menni, hogy sír a gyereke! Vagy mint aki épp tegnap ment el. Na, az ott ült a kislány mellett, de állandóan ráparancsolt, hogy csitt legyen, ne hozza szégyenbe az emberek előtt. De ez a kismama egészen nyugodtnak és boldognak látszik, jó rájuk nézni. Még a nővér is elmélázott rajtuk egy keveset, majd észbekapott látva a megüresedett ágyat a fal mellett. Gyorsan átcserélte rajta az ágyneműt és odasegítette a széken várakozó anyukát a csomagokkal.

A vörös hölgyike fél kézzel ügyesen leterített egy kis plédet az ágyra. Ráfektette a lánykát és gyermekdalt énekelt neki, miközben bedugta mobiltelefonját a konnektorba. Kikeresett egy dalt és halkan elindította, hogy addig is kösse le a csemetéje figyelmét valamivel, amíg kicsomagol. Előszedte az étkészletet, a pipere holmit, néhány szalvétát, hogy otthonosabbá tegye az éjjeliszekrényt és gondosan elhelyezte rajta a kivett dolgokat. Végül előkotort néhány játékot a kislánynak.

- Nézd csak picikém! Itt a kisedényed meg a kanalacska. Főzzünk valami nagyon fincsikét! Készíts anyunak valami nyam – nyamot, jó? Na, meg mindjárt jön keresztanyu, és korogni fog a hasa! De megörül majd, ha látja, hogy csináltál neki krumpli papit!

- Mit főzöl kincsem? Hadd kóstoljam meg! Nyami de finom!- lépett az ágyhoz egy rövid, barna hajú, kissé pufók nő, aki épp akkor jött be a szobába.

Beszédbe elegyedtek a kislány anyjával, miközben a gyermekhez is mindig szóltak valami kedveset, mintha őt is bevonták volna a családi kupaktanácsba. Eltelt így egy kis idő, majd a vörös hajú hölgy a mellette fekvő idősödő asszonyhoz fordult, akinek a bal szeme le volt ragasztva.

- Elnézést kérek, szüksége van valamire? A nővérem lemegy a büfébe, hoz egy kávét, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, mert nagyon korán keltem. Hozhat önnek is valamit, ha szeretné.

- Nem, nem, igazán köszönöm, most nincs szükségem semmire, de majd szólok. - mosolygott vissza a nénike.

Ezután a barna hajú nő megszorította bíztatólag a húga kezét, és elment. Az meg végigfeküdt az ágyon, a térdeit felhúzta és ráhelyezte a gyermekét, mint egy fotelbe, majd ,,Kerekecske, dombocska, merre fut a nyulacskát” játszott vele.

- Nagyon aranyos gyermek. És milyen nyugodt!- szólt hozzá a mellette fekvő asszony

- Igen, az. Ő az én szemem fénye, ugye csillagom?- kedvesen odadörzsölte az orrát a lányka orrához.

- Hány éves?

- Négyet tölt az idén.

- Az igen! Nagyra nőjön! Ilyen korban a gyermekek egy-kettő felcseperednek, aztán alig győz majd utána rohangálni!

- Nagyon remélem - mosolygott az anyuka – azon dolgozunk a nővéremmel mióta a világra jött. Ugyanis gondok voltak a szülésnél, és a csontozata sincs úgy kifejlődve, ahogy a korabeli gyerekeknél kellene.

- Jaj, nagyon sajnálom! De hát nincs valami gyógymód, műtét, kezelés, ami segítene?

- Nincsen. Járunk gyógytornára, de az orvosok azt mondták, hogy sokat kell foglalkozni vele. Állandóan legyen valaki mellette, aki beszél hozzá, játszik vele, foglalkoztatja, mert így van rá esély, hogy valamikor majd teljes életet élhet. Már így is sokat értünk el, mert hallja és válaszol arra, amit mondunk neki és bizonyos fokban, támasztékkal már ülni is tud. Sok-sok szeretet, türelem és gondoskodás kell neki. Ez az egyetlen reményem.

Ekkor bejött az konyhás és szólt a betegeknek, hogy mindenki mehet a reggelijéért. Az emberek kivonultak az étkezdébe, mindenki megragadta az adagját. Volt , aki elköltötte ott helyben, mások bevitték a szobájukba. A vörös hajú hölgy és ágyszomszédja az ebédlőben maradtak. A néni találkozott egy falubelijével, és reggeli közben elbeszélgettek. A szobába visszamenet a hölgy tréfásan odaszólt a nénikének:

- Nahát! Be fogom árulni az unokáinak, hogy a nagymami más férfiakkal beszélget, jó lesz vigyázni! – s mindketten elnevették magukat.

A hűséges nővér már várta a húgát az ágynál a kávéval és néhány doboz joghurttal, amennyit gondolt, hogy elfogyasztanak holnap reggelig. Segített, amiben tudott: elrendezte az ágyukat, a csomagokat szép katonás rendben az ágy alá sorakoztatta, minden szekrényfiókot gondosan kitörölt és kitapétázott szalvétával, majd átvette a lánykát egy kis időre, hogy a húga nyugodtan le tudjon pihenni a holnapi hosszú nap előtt. Mindeközben az orvosok jártak-keltek, betegeket vittek műteni és kísértek vissza a szobákba. Mire esteledett, a barna hajú pufók nő csókot nyomott a húga homlokára, rámosolygott, kedvesen elköszönt a kislánytól. Megígérte, hogy másnap korán jön és elment. Anya és gyermeke ismét egyedül maradtak, de egyáltalán nem bánták. A vörös hajú hölgy újból a hasára ültette a csemetéjét és játszott vele: tapsikolt a gyerkőc kezeivel, beszélgetett hozzá, éneket tanított neki, tanácsot kért tőle, amire a lányka mosolygós gügyögéssel válaszolt.

- Nagyon rendes nővére van – szólalt meg a mellettük fekvő asszony – nem dolgozik most, hogy így egész nap magukkal tud maradni?

- Most kivett egy három napos szabadságot - válaszolt az édesanya - amíg Hajnalkával korházban vagyok, de másképpen dolgozik. Nagyon sokat dolgozik, még helyettem is, mivel engem leköt a lányom. De elvégzem helyette a házimunkát, amennyire tudom. Gyermek korunktól fogva egymásra voltunk utalva, mert édesanyánk rengeteget utazott, és most még inkább, hogy egyikünknek sincsen férje. Mi egymásnak jelentjük a családot, na meg most már Hajnalka is hozzánk tartozik. Higgye el, nincsen jobb érzés, mint tudni, hogy van egy gyermek, akiért érdemes tenni és dolgozni, bármilyen körülmények közt is.

A nénike nem szólt már semmit, csak mosolyogva bólintott és magában azt gondolta, hogy milyen fiatal és erős teremtés is ez! Hogy szereti azt a kis beteg gyereket! S mivel este volt, mindenki nyugovóra tért.

Másnap sor került a műtétre, hogy Hajnalka kancsal szemét helyreigazítsák. Aznap nem sokat látták az örökké jókedvű, kedves anyukát, mert a nővérével a műtét egész ideje alatt a kislány közelében voltak, még ha nem is mehettek be az operációs szalonba. Csak késő délután jöttek vissza, lefektették a gyermeket a kis plédjére és csendesen elbeszélgettek, amíg az aludt. A barna hajú nő néha kiment a szobából, hogy enni vagy inni hozzon a számukra, de egész estig ott volt velük. A kislány nem volt nyűgös. Néha-néha felkeltették, hogy enni adjanak neki, de azután rögtön visszaaludt és az éjszaka is csak egyszer sírt fel, de az anyukája elég hamar le tudta csendesíteni.

A hazatérés napján megkapta Hajnalka a kötelező szemcseppet, ami eléggé csípett, de a többi gyerekkel ellentétben, akik hangos sírásba törtek ki utána, ő csak összehúzta a szemöldökeit és nyöszörgött. Miután megkapták a receptet és a kilépő papírt, összecsomagoltak és a két testvér a leánykával elindult haza.

Évekkel később, amikor az idős asszony, immár meggyógyult szemmel áthaladt egy játszótéren, megakadt a szeme egy vörös hajú nőn, aki vidáman fogócskázott a bicegő, gesztenyebarna hajú kislányával. Mikor a nő észrevette őt bizalmasan rámosolygott, aztán tovább játszott a gyermekével. Ám lehet, hogy csak az asszony érezte bizalmasnak azt a mosolyt és nem a régi hölgyike volt a korházból, de ő mélyen a szívében azt remélte, hogy Hajnalkát meggyógyította a szeretet.