Remény

Hajnalodott. Kívánsága teljesült. A felkelő nap első sugarai megcsillantak hosszú, barnás-zöld fürtjein ahogy haladt a poros országúton. Az új világ körüllengte, a szél bele-belekapott a hajába, a madarak el-el repültek a füle mellett kiváncsian csicseregve. Minden ízlelte őt, s ő is mindent ismerni akart.

Félt. Reménykedett. Szíve majd szétszakadt mohó igyekezetében, hogy mindent befogadjon ami itt van és ott nem volt. Gyönge karjai erőlködve vonszolták a földön egyetlen hozományát: egy világoskék ládát.

Ébenfekete szemei vágyakozóan megcsillantak ahogy megpillantott a látóhatáron néhány házikót. Ott végre maguk közé fogadják és úgy fogják szeretni mint ahogy az a fiú szerette azt a lányt ott a tenger partján.

A házak között néhány apró gyermek játszadozott. Hozzájuk akart szaladni, de megállította őt a bámuló szemek sokasága, melyből furcsa, addig nem tapasztalt érzéseket olvasott ki. Teljesen megzavarta őt az emberek ridegsége. Azok meg rosszalló pillantásokat vetve hiányos öltözetére gyorsan beterelték a gyermekeket a házakba. Nem való, hogy ez az erkölcstelen teremtés megrontsa az ártatlan lelkeket. Összesuttogtak de nem szóltak hozzá. Ahogy végigvonult a kis falun úgy záródtak az ajtók és résnyire nyílt ablakokon keresztül árgusan figyelték minden léptét.

A megbotránkozás szele söpört végig a házakban, amikor a falu örege, dacolva az emberek rosszalló tekintetével és csípős nyelvével, otthont adott a karcsú és gyönyörű teremtésnek. Hetekig elzárkóztak: egyiküknek sem volt kedve, sem szüksége mások jelenlétére. Csalódott volt, mint minden naiv lény, aki hisz az emberek feltétlen jóságában és szeretetében.

Az öreg és közte számára érthetetlen kötelék fonódott. Nem az, amit várt, talán jobb, talán kevesebb. Megérezhette az emberi bőr furcsa, fanyar illatát és az ölelés szívfájdító melegét, de a négy szempár nem egyforma tüzet tükrözött és ezt sehogyan sem tudta felfogni. Hát nem elég ennyi? Miért nem gyúl hevesebb lángra a férfiú szeme, mikor az övé majdnem felperzselődik a szíve melegétől? De az csak mesélt, mesélt, regébe foglalta egész életét. Visszaemlékezett régi nagy szerelmére, akit a háború választott el tőle. Még fiatalon ebbe a faluba száműzték, s egy borítékba tett falevelen keresztül vallottak: szabadok és még mindig egymás rabjai. De az öreg már évek óta nem kapott semmi hírt távoli kedveséről, pedig mindig el volt készülve, hogy felkeresi, kerüljön amibe kerül. Már csak te maradtál nekem, édes leányom. S ő pedig figyelmesen, egyre fájóbb szívvel hallgatta a kétségbeesett panaszokat és szerelmi vallomásokat, melyek nem neki szóltak.

Egy nap azonban mégis megkapta az oly rég várt levelet, s egy új remény kapott szárnyra szívében. Ám rögtön le is lankadt, hisz túl öreg már eféle utakhoz, a halál szolgája ne akarjon ezüst paripán nyargalni, legyintett és keserű könycseppek gördültek le az arcán. Aztán egy szót se szólt többé. Nem szólt, nem kérdezett, nem felelt, nem sóhajtozott. Nézett maga elé mereven, mintha várna valamit. A nagy csendet csak néha verte fel egy-egy padlóra hulló könnycsepp.

Elhatározta magát. Amíg az öreg aludt, óvatosan kinyitotta a ládájat és egy fókaprémet emelt ki belőle. Egy percre megállt, mint aki vissza akar mindent hozni egy pillanat alatt, aztán ráterítette az öregre, aki újra ifjúvá változott. Menj és szeresd a lányt úgy, ahogy az a fiú szeretett ott a parton.Mostmár én is megtaláltam azt aki magához ölel.

Kiüresedett szívvel elsétált a sziklához és megrendezte esküvőjét a tengerrel, ahonnan jött.