Kosztolányi nyomán

Az élet szinház, ahol mindenki szerepel, nincsenek nézők, csak olyanok, akik azt játszák. Senki sem önmaga, nem vállalja fel azt amilyen, nem vallja be se önmagának, se másnak valódi érzéseit, gondolatait, inkább eldugdossa és szorong, fél, kiveri az izzadtság, ha arra gondol, hogy valaki lerántja a leplet róla. Ezt megelőzendő: az ember önmaga árulója kell legyen, mezitelenre vetkőznie lelkét s igy elérheti az együgyü boldogságot...nincs mit rejtegetnie, nincs mit féltenie, igy nem is fél. A félelem a boldogság ellenszere...vagy forditva. És ha a boldogság a szenvedésből fakad? A szenvedés a félelemből, a félelem a nem autentikus létből...akkor mégis jó, ha az ember álarcot ölt? Nemesebb boldogságüe ez, mint amiért megharcol az ember?

,,Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?"

Szivet szivért

,,Oh mondd, aki elmegy, ugye hazatér? Egyszer újra hazaér, s minden úgy lesz mint a legelején."

Aki elutazik, az mintha nem is lenne. Messze a ködben elvész alakja, mintha meghalt volna - tudjuk, hogy valahol létezik, de nem veszünk tudomást róla, csak emlékeinkben él még. S ha a sziv elutazik? Ha elhagyja azt, akiben született és elmegy ismeretlen tájra az ismeretlen ismerős gazdájához? 

Kicsit tényleg mintha szivtelen lennék. Tátongó üresség - s nem tudom mással betömni. De a sziv dobogása nélkül nem tud az ember élni. Hozd hát vissza nekem szivemet, vagy küldd cserébe tiedet.

Mélázás

Valami nem hagy nyugodni. Pedig a pillanat egy töredékéig úgy hittem ura vagyok a bennem lakozó, lelkemet tépdelő démonoknak. És boldog, igen hittem, hogy boldog vagyok mert egy álmot zúztam szét és oly jól esett, hogy végre én táncolhatok az el nem ért remények szilánkjain. Bosszú, édes, szenvedélytől izzó bosszú mindenkin rajta keresztül. Szegény pára.

Miért van az, hogy a múltunk soha nem hagy nyugodni? Hogy amikor azt hiszi az ember, végre a semmiből porszemmé nőtt, akkor nekiverődik egy sziklának és szertefoszlik minden. Minden amit önámitásból, mámorból, hazugságból, magamutogatásból, csalódásból, elhatározottságból gyúrt kőkeményre, s most ez eltűnik és olyan üres és zavaros minden. Mint szakadék szélén az utolsó fűszálba kapaszkodna bele az ember abba, amit azelőtt gúnyos, hitetlenkedő mosollyal eldobott magától. A választás nem könnyű: könyörögje magát vissza az ember a biztos semmibe, hogy megmutassa tud játszani ő is könyörtelenül a szivvel, vagy vállalja a hideg, csupasz falakat, ahova lökte magát?

Értetlenkedve állok könny és mosoly határán. Olyan semmilyen ez az élet, mint borús égen a napfény. Hát végre is mi lesz? Mire számitsak? Esni fog, elmosni mindent mi valaha termett a földön, vagy kisüt hát a nap és melegsége magával ragad végtelen időkig? Kiégtem. Bár remélem, hogy nem.