Karcolás

Ülök a szobában csendben,
Konyhakés a kezemben,
És már nem rád gondolok.
Csak ábrándozok.

Mily csöppnyi idő az ember élete,
S nem becsüli: végez vele.
Pedig milyen szép, mondják gyakran.
Tagadom én ezt: sokszor kaptam.

Talán más lenne a hibás?
És nem hiányik, csak egy társ,
Ki a világtól megvédene,
Sorsom a sorsa lenne?

Vagy nincs szükségem másra,
Csak a biztatásra,
Hogy éltem nem hiábavaló?
Áh igen, az volna jó.

Ha tehetségem volna annyi,
Sokat, szépet és jót adni,
Műveimmel szolgálni,
Az embereket jobbá tenni.

Oh, ha tudnák az emberek
Mivel mit cselekszenek,
Oh, ha távol maradna a gonosz!...
Ne, ne álmodozz!

Nem vagy olyan tehetséges,
Hogy irói pályára léphess!
Fiatal vagy, tizenöt,
Sorsodat el nem döntöd.

Belenyugodjak én ebbe?
Késemet szúrjam szivembe?
Nem, nem teszem. Gyáva vagyok ahhoz,
Késem most csak egy kis karcolást okoz.

Kis karcolás, egész kicsi
Vörös vérem vénám festi.
Végre elégedett vagyok:
A vérem szépen lassan csorog...