A bor

Úgy elvan mindenki. Emberek jönnek-mennek az utcán, sietnek munkába, mert valamiből azért meg kell élni - kell élni?-, mások orrukban érzik már a sült pecsenye illatát és repülnek haza, hogy mosolyogva befalhassák – s e mohóság oly jól esik a szakácsnőnek.Gyerekek játszanak kint, csacsogó nevetésük, mézes kiáltásaik betöltik az egész lakónegyedet, a Nap sugaraival csiklandozza őket, talán ezért oly nyughatatlanok még. Egy ifjú pár pedig egymást ölelve testeikkel letörnek jópár fűszálat, agyonnyomnak néhány bogarat s felhőtlenül nézik a felhős eget, s minden csacskaságot találnak ki, hogy: ni, az ott egy ló és a száját kinyitja - csókra vár bizonyosan ( az ifjú nem is restelli rálopni azt kedvese ajkára).
A kocsmába épp most téved be egy jól öltözött, gondosan megborotvált úriember. Zaj. A bárpultosnő kacéran mosolyog, és már töltené a cseresznyelikőrt, de most nem ez lesz fogyasztva. Erős bort. Csend. Az egyik törzsvendég hívné oda a társasághoz, ülne le közéjük, ne igyon egyedül. A válasz: nem hiszem. Elballag egy üres asztalhoz, kiteszi maga elé az italt és kortyolni kezd. Újra zaj. A férfi azt hiszi, már minden rendben lesz. Kissé szokatlan az ital és a helyzet, de végülis nem olyan rossz, egészen bele tudna szeretni. Könnyezik, de jól esik. Az öve. Ő választotta, és az ital pedig őt. Ahogy a kortyok lassan gördülnek le a torkán, valami kellemes tüzes érzés keríti hatalmába. Ezt nem vehetik el tőle. Az előbbi törzsvendég újra megpróbálja a társaságba hívni, fizetne egy sört is..; végül megfogja emberünk karját és kényszeríteni akarná, persze csak ,,szegény fickó “ érdekében, hogy csatlakozna már hozzájuk. A stabil asztal meginog, az ital kiborul, a világ összedől. Belül.
Nem baj, van meg sok, csak kérned kell, és kapsz, csak válaszd ki a neked megfelelőt és máris a tied – hangzik a válasz a törzsvendégünk szájából, és már hozza is a boroskancsót, mutatja a polcon a legkülönfélébb borokat, hogy más mindenki azonnal elfelejtené ezt az egy pohárkát, ami amúgy se került sokba - csak ki kellett választania gondosan a többi közül.
Nem hiszem. Nincs több. Egyben hittem, egyet gondoltam, hogy szeretek, de végül rájöttem: tévedtem. Bele kell törődjek, s azt hiszem már nem is hiszem, hogy ezen üvegek bármelyikében is van olyan bor, ami igazán hozzám illene, magaménak mondhatnám., könnyeznék érte, égne a vérem, ha egyesülök vele. De olyan mindegy már. Ne, ne is próbálj nekem tölteni mégegy pohárral, úgy sem hiszem már, hogy valóban kellek neki, biztos újra és újra félreértem, aztán csóválhatjátok a fejeteket a naivságom miatt.
A kocsmából kimenet elhalt ének szűrődött vissza a helyiségbe:
“ Az égi szép, az égi jó…
Nem, nincsen senki hozzám való…”

Zápor

“There’s no cure for the pain
No shelter from the rain
All our prayers seem to fail”

Szeretem a záport. Akár órákig is elnézném, ahogy puhán de egyre határozottabban tisztítja a földet. Először egy-egy megszakítással, majd függönyt alkot, amely annál sűrűbben van szőve, minél messzebbről nézed. A távoli dolgokat szinte teljesen eltakarja előlem, de ahogy közeledek, ha beleolvadok, ha eggyé válok vele, szeliden megsimogatja arcomat és befogad – engem, árva kedvesét. És a dörgés. Oh mit ficánkolsz te szelid állat? Nyughass, hisz a zápor is szünik már…ami pedig nincs, azt nem érdemes hajkurászni. Egy villanás, egy nyugodt perc, ám nem marad ennyiben. Mély lélegzetvétel után hatalmasat dörren a felhőben az ellentétek találkozása. De tisztul már a benső, ám még mindig zavaros – a zápor eltünt. Vagy talán soha nem is volt, csak az érzékeim csapnak be újra és újra, megkínozva minden illúzió után. Vagy önként sétálok bele a verembe remélve, hogy ezúttal mégis puha pázsit és örök nyári zápor vár.Vagy már magam sem tudom mit jelent. Vagy mindig mindenhol jelen van,csak én nem látom.Vagy igen.