Hunyorított. Csak az ujjai közt átszűrődött fény tudatta vele, hogy mégis van valahol. A szemhéja vásznán sziporkázó, fel-felvillanó kígyószemek lesték minden gondolatát. Csuklója dörzsölő mozdulataival elnyújtotta ezeket, s ahogy lassan elengedte, a sok színes kígyószem egy lett az övével.
De mi az már megint ott? Miért nem lehet már szabadulni tőlük? Miért kísértik az embert ezek a fényes délibábok? Miért, hogy mindenhol körültáncolják, csábítják, s gyengédségükkell halálra kínozzák? De ha utánuk nyúlok, hogy tökéletességükből észlelhessek valamicskét, lám … lám … elérem … ? elérem!
Ujjait révülten süllyesztette bele a bőrkanapé ülésébe. Ebben a helyzetben maradt egy hosszú percig, majd mélyen magába szívta a bútordarab illatát. Elméjében felelevenedtek a lenyúzott állatbőr szagára az életéért küzdő egyed utolsó reménytelen próbálkozásai, de ez nem rémítette meg. Jólesett neki a halálnak ez a közelsége most, amikor valami biztos pontot keresett a létben. Rádobta magát a kanapéra széttárt karokkal és elképzelte, hogy szabad … hogy végtelenül szabad …
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Összerezzent a dallam hallatán s figyelni kezdett.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Gyanúsan nézett körül a helységben: ki az, mi lehet az? Csak ennyi volt? De ekkor mintha felfordult volna a világ vele. Márványköves padló kerítette körül bármerre nézett, s ezüst csillárok fénye ragyogott az egész teremben. Ez valami tévedés lehet … ez … ez valami más … ez valaki súlyos hibája lehet, mert … ugyanis …
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Már megint ez a hang! Az ember megőrül bele! Tudni kell honnan jön, meg kell keresni …
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Végighallgatózott a kanapé minden szegletén, s végül alányúlva, egy iszapos tócsába tenyerelt bele. Addig matatott, keresgélt, amíg egy kemény tárgyba nem ütközött. Körültapogatta, megmarkolván kihúzta a tócsából.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Értetlenül nézett a sárból kiemelt mobiltelefonra. Nem azért, mert teljesen tiszta volt, hanem mert őt még soha nem hívta senki.
- Halló, elnézést, bocsánat … nem hiszem, hogy engem keres … én … szóval … csak tévedésből vagyok itt, mert … Nem, nem az lehetetlen …
Rémületében messze eldobta magától a telefont. Szíve eszeveszett gyorsaságban pumpálta a vért, s kezével leszorította mellkasát, nehogy szétpukkanjon az aortája. Összekuporodott mint egy gyermek, aki menedéket keres a kirobbanni készülő háború elől, hogy aztán rájöjjön: nem bújhat el sehova a benne csatát vívó érzések elől. Kíméletesebben, ezt így nem lehet … elviselni … nem … nem olyan rossz … kellemes … kellemesen csiklandozza az orromat … hmmm, mi ez a finom illat?
A terem másik végében egy kaviárral, füstöltsajttal, kolbásszal gyümölccsel teli asztal állt, s rajta a gőzölgő leves, amelynek illata magához vonzotta kiéhezett testét. Mohón látott hozzá az ételhez. A forró lé végigégette a nyelőcsövét, s ő becsukott szemmel tűrte, hogy lángot gyújtson benne a megemésztett táplálék.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Gyomra összeszorult az ismerős dal hallatán. Megállt egy pillanatra, de mivel elhallgatott, a benne kavargó örvény is elült. Kis kanállal mélyen belevájt a kaviáros tálkába, megízlelte, s nyelvével szétkente a szájüregében.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Az ikrákból ebihalak keltek ki, a kolbász tekergő kígyóvá vált, de nem volt ideje erre ráeszmélni, mert a következő pillanatban már egy pohár bor felé meredve várta a csodát. Vagy a hétköznapit. Vagy a valamit. Vagy a semmit, ami selymes rózsaszín alakban körültáncolta a fejét. Kábultan csókra nyitotta a száját, benedvesítette ajkait, bár maga sem tudta miért. Érezte, hogy a szenvedély végigzsibbasztja minden részét, s hogy az a valaki, aki ily szorosan simul a testéhez csak őt akarja. Beleremegett a simogatásba, és legyőzhetetlen vágyat érzett arra, hogy megpillantsa a rejtélyes lényt.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Megkövülten észlelte, hogy a szempár amit néz, az arc amelyet kezében tart az ő hasonmása … az övé. El akarta hesegetni a fantomot, de a heves mozdulat rajta csattant el.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Jó erősen rátapasztotta a kezeit a fülére, s kétségbeesetten próbálta meg túlordítani a hangot.
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
Nem bírt leállni, nem tudott betelni a hangjával, énekelt, csak énekelte a fejébe rögzült dalt …
,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”
S ekkor az eldobott telefon bumerángszerűen visszatért s fejbeütötte. Hirtelen felébredt s ahogy kezdett kibontakozni a szakadt gönceiből, a szeme előtt még cikáztak az elmúlt idő gyors egymásutánjai. Megtapogatta a fejét: vérzett. Egy éles kő hasította ki, amivel egy ott elhaladó járókelő dobta meg: ,,Pénzért koldulsz, hát tessék, itt a fizetséged!”. Hangját próbálgatta, de csak éktelen nyöszörgő zaj jött ki a torkán, s rájött, hogy beszélni sem tud, csak dadogni, mint a lét, melyet igazán nem értett es nem érzett soha.
