Van valami csodásan szép az elmúlásban. Valami gyengédség és földöntúli ragaszkodás e világhoz, e világ minden létezőjéhez, amin meg tudja vetni a lábát. És ez... ez valami megfoghatatlan – számomra legalábbis... Hisz őt se tudtam megfogni, a kezem hiába kapkod révülten valami után. Szabad idegvégződéseim bilincsbe verten állnak e nagy hatalom előtt – folyton kiszivárog, valami lila gőze kél, megpördül a sarka körül és kacér mosollyal továbbillan...
Oh, azok a szempillák... fekete kecses oszlopoknak sűrű erdeje, amelyből hiába keresek kiutat még most is... betévedtem édes labirintusodba azon a hosszú délutáni percben...
...játékot ajánlottál nekem és én mámorosan csóváltam a farkam minden szavadra. Illatodra gladiátor lettem, iszapbirkózó, erősebb mint maga Herkules, ádázabb mint a sátán, kitartóbb mint az igavonók, hűségesebb akár a kutya, szelidebb akár a nyúl... és félszemű bohóc, ha kellett. És kellett... kellettél!...
Minden porcikám édes nektárodért sikít! A szívem elolvad...kifolyt medréből s a hangom üresen koppan vissza a megnémult betonfalakról.
Oh!... Milyen varázslatos vagy így!... Milyen selymes a hajad!... Szép ez a tavaszi délután, nem gondolod? Ugye milyen szép és nyugodt már minden? Csitt – csitt! Csak feküdj szépen a nászágyadon... látod, nem is kell a pirosító, a saját vörös véredben mennyire szebb vagy!
Igen... most már van valami szép az elmúlásban... én kedvesem, a pokol legszebb virága!
