2010. október 24., vasárnap

Cseng a telefon

Hunyorított. Csak az ujjai közt átszűrődött fény tudatta vele, hogy mégis van valahol. A szemhéja vásznán sziporkázó, fel-felvillanó kígyószemek lesték minden gondolatát. Csuklója dörzsölő mozdulataival elnyújtotta ezeket, s ahogy lassan elengedte, a sok színes kígyószem egy lett az övével.

De mi az már megint ott? Miért nem lehet már szabadulni tőlük? Miért kísértik az embert ezek a fényes délibábok? Miért, hogy mindenhol körültáncolják, csábítják, s gyengédségükkell halálra kínozzák? De ha utánuk nyúlok, hogy tökéletességükből észlelhessek valamicskét, lám … lám … elérem … ? elérem!

Ujjait révülten süllyesztette bele a bőrkanapé ülésébe. Ebben a helyzetben maradt egy hosszú percig, majd mélyen magába szívta a bútordarab illatát. Elméjében felelevenedtek a lenyúzott állatbőr szagára az életéért küzdő egyed utolsó reménytelen próbálkozásai, de ez nem rémítette meg. Jólesett neki a halálnak ez a közelsége most, amikor valami biztos pontot keresett a létben. Rádobta magát a kanapéra széttárt karokkal és elképzelte, hogy szabad … hogy végtelenül szabad …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Összerezzent a dallam hallatán s figyelni kezdett.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Gyanúsan nézett körül a helységben: ki az, mi lehet az? Csak ennyi volt? De ekkor mintha felfordult volna a világ vele. Márványköves padló kerítette körül bármerre nézett, s ezüst csillárok fénye ragyogott az egész teremben. Ez valami tévedés lehet … ez … ez valami más … ez valaki súlyos hibája lehet, mert … ugyanis …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Már megint ez a hang! Az ember megőrül bele! Tudni kell honnan jön, meg kell keresni …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Végighallgatózott a kanapé minden szegletén, s végül alányúlva, egy iszapos tócsába tenyerelt bele. Addig matatott, keresgélt, amíg egy kemény tárgyba nem ütközött. Körültapogatta, megmarkolván kihúzta a tócsából.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Értetlenül nézett a sárból kiemelt mobiltelefonra. Nem azért, mert teljesen tiszta volt, hanem mert őt még soha nem hívta senki.

- Halló, elnézést, bocsánat … nem hiszem, hogy engem keres … én … szóval … csak tévedésből vagyok itt, mert … Nem, nem az lehetetlen …

Rémületében messze eldobta magától a telefont. Szíve eszeveszett gyorsaságban pumpálta a vért, s kezével leszorította mellkasát, nehogy szétpukkanjon az aortája. Összekuporodott mint egy gyermek, aki menedéket keres a kirobbanni készülő háború elől, hogy aztán rájöjjön: nem bújhat el sehova a benne csatát vívó érzések elől. Kíméletesebben, ezt így nem lehet … elviselni … nem … nem olyan rossz … kellemes … kellemesen csiklandozza az orromat … hmmm, mi ez a finom illat?

A terem másik végében egy kaviárral, füstöltsajttal, kolbásszal gyümölccsel teli asztal állt, s rajta a gőzölgő leves, amelynek illata magához vonzotta kiéhezett testét. Mohón látott hozzá az ételhez. A forró lé végigégette a nyelőcsövét, s ő becsukott szemmel tűrte, hogy lángot gyújtson benne a megemésztett táplálék.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Gyomra összeszorult az ismerős dal hallatán. Megállt egy pillanatra, de mivel elhallgatott, a benne kavargó örvény is elült. Kis kanállal mélyen belevájt a kaviáros tálkába, megízlelte, s nyelvével szétkente a szájüregében.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Az ikrákból ebihalak keltek ki, a kolbász tekergő kígyóvá vált, de nem volt ideje erre ráeszmélni, mert a következő pillanatban már egy pohár bor felé meredve várta a csodát. Vagy a hétköznapit. Vagy a valamit. Vagy a semmit, ami selymes rózsaszín alakban körültáncolta a fejét. Kábultan csókra nyitotta a száját, benedvesítette ajkait, bár maga sem tudta miért. Érezte, hogy a szenvedély végigzsibbasztja minden részét, s hogy az a valaki, aki ily szorosan simul a testéhez csak őt akarja. Beleremegett a simogatásba, és legyőzhetetlen vágyat érzett arra, hogy megpillantsa a rejtélyes lényt.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Megkövülten észlelte, hogy a szempár amit néz, az arc amelyet kezében tart az ő hasonmása … az övé. El akarta hesegetni a fantomot, de a heves mozdulat rajta csattant el.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Jó erősen rátapasztotta a kezeit a fülére, s kétségbeesetten próbálta meg túlordítani a hangot.

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

Nem bírt leállni, nem tudott betelni a hangjával, énekelt, csak énekelte a fejébe rögzült dalt …

,,Bolondok hajója, lepukkadt bár. Bolondok hajója, mindenkit vár.”

S ekkor az eldobott telefon bumerángszerűen visszatért s fejbeütötte. Hirtelen felébredt s ahogy kezdett kibontakozni a szakadt gönceiből, a szeme előtt még cikáztak az elmúlt idő gyors egymásutánjai. Megtapogatta a fejét: vérzett. Egy éles kő hasította ki, amivel egy ott elhaladó járókelő dobta meg: ,,Pénzért koldulsz, hát tessék, itt a fizetséged!”. Hangját próbálgatta, de csak éktelen nyöszörgő zaj jött ki a torkán, s rájött, hogy beszélni sem tud, csak dadogni, mint a lét, melyet igazán nem értett es nem érzett soha.

2010. augusztus 28., szombat

Madárijesztő

Győzni indult.
hátára kötötte a csomagot
mindent benne vitt
mit
az asszonykája csomagolt

Az Est vállára dobta
s ő megfogta
a leplet.
Úgy indult el,
hogy mindenkit szeretett.

Esett az eső
záporzott a könnye
Egy ideje már
a nehéz terhet cipelte...
...eddig elviselte.

Szívéből óriási örvény nyílt
-megszédülve ajtót nyit-
Igyekezett lerázni
magáról a lázt.
Nevetve kinyitotta a gázt.

2010. június 22., kedd

Pillantásnyi éberség

Sort sor alá tapogatva sírok
önnön kézből
szabadság gyökeréből
a beleimből csavarodó
rácsok közül szabadulni nem bírok

A fejemben kígyózó kéreg
feszíti, ostromolja koponyám
-Házam! Hazám!
fúr magának lyukat s utat
eszem ága
az ajtón bekopogtat: Szia!
hátratett kézzel(markában izzad a szívem)
lábát kecsesen ingatja
hosszú szempillái szelében
nyugszik az Egész
-De megrezzen, arca sápadt-
sarkon fordul-nyomavész...

2010. április 22., csütörtök

Óda az elmúlt kedveshez

Van valami csodásan szép az elmúlásban. Valami gyengédség és földöntúli ragaszkodás e világhoz, e világ minden létezőjéhez, amin meg tudja vetni a lábát. És ez... ez valami megfoghatatlan – számomra legalábbis... Hisz őt se tudtam megfogni, a kezem hiába kapkod révülten valami után. Szabad idegvégződéseim bilincsbe verten állnak e nagy hatalom előtt – folyton kiszivárog, valami lila gőze kél, megpördül a sarka körül és kacér mosollyal továbbillan...

Oh, azok a szempillák... fekete kecses oszlopoknak sűrű erdeje, amelyből hiába keresek kiutat még most is... betévedtem édes labirintusodba azon a hosszú délutáni percben...

...játékot ajánlottál nekem és én mámorosan csóváltam a farkam minden szavadra. Illatodra gladiátor lettem, iszapbirkózó, erősebb mint maga Herkules, ádázabb mint a sátán, kitartóbb mint az igavonók, hűségesebb akár a kutya, szelidebb akár a nyúl... és félszemű bohóc, ha kellett. És kellett... kellettél!...

Minden porcikám édes nektárodért sikít! A szívem elolvad...kifolyt medréből s a hangom üresen koppan vissza a megnémult betonfalakról.

Oh!... Milyen varázslatos vagy így!... Milyen selymes a hajad!... Szép ez a tavaszi délután, nem gondolod? Ugye milyen szép és nyugodt már minden? Csitt – csitt! Csak feküdj szépen a nászágyadon... látod, nem is kell a pirosító, a saját vörös véredben mennyire szebb vagy!

Igen... most már van valami szép az elmúlásban... én kedvesem, a pokol legszebb virága!

2010. március 24., szerda

De te csak...

Miért van az, hogy csak a Hold tud már szeretni
hogy az ember szíve árnyék más semmi
eltünik rögtön ha reá süt a nap
a ló sem lesz már boldogabb

Minek a szó
a sok vak béklyó
mivel-ígéred-hozzámkötöd önmagad
én tudom-de te csak tedd magad

2010. március 1., hétfő

Szerelem,szerelem…

Mily széles, mily hosszú az út

melyet a szerelem mint lélek befut

a szerelem átkozott gyötrelem

szétágazó görcsös verem…

…nagy szívás a négyzeten!

Kósza lélek szép babám

szép frigyünknek hajnalán

tovatűntél messzi éjben

hiú ábrándommal szívedben…

…felvetted a nyúlcipőt!

Oh, jer vissza kis galambom

nem lehet ily hosszú úton

szédült szívem hiába vár

röpül mint a vándormadár

…akár apám anyám után

2010. február 27., szombat

Nero

Nézte, nézte
nézte a halált
látta
látta a halált a maga egyszerűségében
s ez egyszerűségben oly nagy csoda rejlett
reményt, halandóságot-
mindent elfelejtett

2010. február 2., kedd

A fekete özvegy

Vágyom…
Mily hitvány egy álom
Vágyom…
Ah, dobj át a rácson
Vágyom…
Hűs szád a számon

Érzem,
Megbénít engem
Zakatoló vad szíved
Minden kéjes dobbanása
Hozzám simult tested
Ziháló szent leheleted
Tiltott tájakon kutató
Titkok nyitját matató
Ideges, remegő ujjad

Vágyom…
Mily hitvány egy álom
Vágyom…
Ah, dobj át a rácson
Vágyom…
Hűs szád a számon

Lehull a lepel,
S a delejező kehely
Sikítva nyeli el
Az őt bitorló dárdát
Újra és újra
Áttörve két évtizedes gátat
Én hódítóm, uralkodj hát
Testem harci mezején
Nőiségem szentélyén

Vágyom…
Mily hitvány egy álom
Vágyom…
Ah, dobj át a rácson
Vágyom…
Hűs szád a számon

Lázban eggyé vált testek
Egymásban mindkettő reszket
Izzadtság csepeg le a lepelre
Zöld fény villan –
A mámor elillan
Élő szív dobog a kézben
Merevség a lélek tükrében
Kaján mosoly
Mély sóhaj

- Vágyom…
Mily hitvány egy álom!
Vágyom…
Ah, dobj át a rácson!
Vágyom
hűs szád a számon…

2010. február 1., hétfő

Ballag az idő a sineken

Ballag az idő a síneken
A hátán fagy
Előtte hamu
Körötte csend és kereszt

Ballag az idő a
percek lángot kapnak
megrezzen a test
s benne lelket rekeszt

Ballag az idő
Emlékek, képek
Őrzője ő
Bilincséből ki nem ereszt

Ballag az
ki menni nem tud
belül megdobban az ólom
vért könnyben fereszt

Ballag…

Bal-