,,Szakadatlan gondolatként száll bennem a szó
Mi jó volt egyszer mind elromlik végül
Farkába harap a kígyó”
Olyan egyhangú az egész világ. Monoton emberek lármája veri fel a kis nyugalmat, pedig egyébként szürkék mind, hiába aggatják magukra a papagáj tollait. S ilyenkor, ha hó fedi be az utcákat, azt képzelik ők is nyernek valamit a szűzi tisztaságból. Pedig mind csak lepel, s egy karcolat – máris világos minden.
Zöld, piros, sárga, kék szemek (előttük ócskaságok) fürkészik a tömeget árgusan, és mint egy memória tesztelő számitógépes játékban villognak, ha párjukat lelik, és eltünnek kis időre, mig újabb áldozatra nem lesnek. Hosszú, tarka kígyók tekeregnek az alaktalan alakulatokban csörögve, zörögve, számlálhatatlanul számolva a bronzhasú, zöldhasú szörnyeket, melyek azonban istenei minden embernek.
Ez isten tiszteletére ülnek ünnepi lakomát alattvalói, terítenek gyöngyös kis asztalkát. Őt imádva járnak el minden nap a lélekfacsaróba-testszaggatóba önként s hálát adva az
Egyetlen Hatalomnak, mely életben tartja őket. Hát nem groteszk az emberi jellem? Mindig oda húz, ahonnan kicsivel többet kaphat ebből a kegyetlen istenségből. Őt látja, őt keresi mindenhol; felé imádkozik a régiek Ura is: szánná meg, legalább a Fia születésnapját hagyja meg ártatlannak, engedje egy napra az emberek szívébe hatolni és azt igaz boldogsággal eltölteni áldott csendben és melegben.
De az lassan befészkeli magát az emberek agyába, s mindenhol jelen van egyre gyarapodva, s így mindinkább fogyva, ezáltal keltve vágyat az emberben iránta. Azon a Születésnapon is egyetlen istenségükből merítenek érzelmeket, hagyománnyá növesztik a hódolását, s már csak az a fontos ki mennyire felel meg ezen új játékszabálynak. A templomok telve, a papok modernizálódnak – beszállva ők is a játékverembe.
A régi Úr csak ül és néz és lát...csorog a könnye...közben nagyokat dobban vérző szíve – de legalább Neki van ilyene...
