,, Az élet az olyan, mint egy rajzszög: rövid...kemény...és nagyon-nagyon fáj"
Kint süvölt a szél, gyülekeznek a haragos felhők mind felvéve legfeketébb csuklyájukat. Készülnek, hogy morogva-dörögve, villámló kardcsapásokkal megvívják kint azt a háborút, ami bennem kapott szikrára. Az esőcseppek is lassan megjelennek, amelyek vérző szívemről csorognak alá, de mire láthatóak lesznek, a sötétvörös színtelenné fakul. Talán útközben megtisztulnak a dühtől, kétségbeeséstől, s már csak a csupasz fájdalom és lemondás marad meg, s verődik neki az ablakpárkányomnak, csorog le a csatornán. Ez lenne a figyelmeztetés, hogy ha nem állítom el a vérzést, az özönvíz ellep?
,,Kelthetnél bennem édes érzéseket,/ Ha elállítanád a vérzésemet." De a vihar dúl még a világban és bennem. Minden hangos esőcsepp egy-egy nyílalás a szívemben, egy-egy fájdalmas nyögése a bennem feltámadt és halálraítélt érzéseknek ... érzelmeknek, amiket nem tudom ki iránt táplálok mégis. Az az érzésem, hogy nem Valaki miatt kiáltanám a világba: végy már észre!Mert csak Rád várok...ott vagy valahol és Téged vetítlek ki mindenkire, Téged kereslek minden lélekben mely előttem feltárja ajtaját, de nem talállak...Elrejtőzöl előlem te nagy, igazi és egyetlen Szerelem.
